A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 1. (Szeged, 1997)

Szuromi Pál: Színek, formák és expressziók. A kortárs szegedi festészetről

máskor meg Rembrandttól, Kondortól vagy épp Csemus Tibortól. Ebből adódik, hogy tematikailag, hangulatilag és stilárisan is folyton-folyvást mozgásban van. Az induló periódus robbanékony feszültségét voltaképp egy lebegő, mesélő és misztikus felfogás követi. A mostani időkben ellenben újracsak visszatért az elementárisabb festői gesztusok világába. Mintha számára a művészet azonos lenne az élet változatos hangulati lüktetésével. Nóvák Andrásnak Domanovszky mester a legalapvetőbb támasza és művészi gyújtópontja. Tőle indul pályája, de csakhamar a maga etikai, festői sugallatait követi, s piktúrája a legszublimáltabb gesztikus értékeket is meghódítja. Fiatal éveiben mindenesetre komolyan aggasztja a kortársi világ háborús és agresszív jellege: ezért a maga módján tiltakozik. Fergeteges ritmusú, jelszerű és puritán színszerkezetű kompozíciókat teremt, amelyekkel a pusztítás démonait idézi. Közben a szabadtéri, - egyáltalán a színház légköre is megfogja fantáziáját, amiből monumentális erejű, szimbolikus értelmű figurális víziók keletkeznek. Időközben azonban kiderül: a művész humanista tiltakozása fabatkát sem ér. Az embereket továbbra is a hatalom, a pénz, az érdek és az érőszak vezérli. Ezért a nyolcvanas évektől alaposan megváltozik Nóvák művészete. Most már a csendéletek s főként az aktképek foglalkoztatják. Más szóval: a szépség, az érzékiség és a lírai sodródás. Persze Nóvák nem csupán lírikus, hanem igazmondó festő is. Mivel a vonzó, esztétikus női formák mellé a „test ördögeit" láttató komorabb, keserűbb műveit is készségesen odateszi. Ezzel ismét állít és tagad. Amivel akaratlanul is az emberi létezés teljességét forszírozza. Sinkó János és Zombori László más-más generációhoz tartozik: művészetük mégis analóg vonásokat mutat. Elvégre mindketten az egyszerű, ősi, torzószerű természeti formákra hagyatkoznak leginkább, majd ezekből bontják ki eltérő jellegű szuggesztív vízióikat. Sinkó János pályája különben meglehetősen egylényegű és következetes. Korai éveiben főként a mértanias keretformák és az omlékonyabb, földszerű alakzatok sejtelmes kontrasztjait vizsgálja, akárcsak Fóth Ernő. Az utóbbi időben azonban már csak a felszabadultan lüktető absztrakt színritmusokkal törődik. Képei, felületei mégis rendkívül művesek, artisztikusak. Zombori László is alapos, etikus tartású alkotó, ám az ő munkássága szinte egész korszakunkat átfogja. A hatvanas, hetvenes években mindenekelőtt a tömbös, szerkezetes és jelképes előadás jellemzi, egyben a sajátságos tiszai, szegedi témák nyilvánvaló felvállalása. A közelmúlt években ellenben eljutott a lírai expresszionizmus legelvontabb közegébe. Ő is épít a spontán, közvetlen festői gesztusok hatására, de mindehhez a formai egzaktság mértékadó elvét is figyelembe veszi. Nála a fegyelmezettség, a líraiság és a kötetlenség természetesen összefonódik. Sejben Lajos annál zabolátlanabb, sokoldalúbb egyéniség. Kicsit Pataki rokona. Olyan fesztelenül váltogatja a műfajokat, mintha nem is festő, hanem szó szerint képzőművész lenne. Hiába autodidakta, de ilyenformán is az informel piktúra érdemes képviselője. Könnyed, ám leleményes, játékos, közben mitikus. Egyéni ízű papírnyomatai a hazai művészetben is kiugró értéket jelentenek, nem is szólva szellemes plasztikáiról. Fekete Miklós látszólag szelídebb, alázatosabb művész. Bár képei elárulják: benne is eleven, robbanékony energiák munkálnak. Igaz, alkalmanként pasztózus, geometrikus és szimbolikus sugallatú műveket produkál, habár érzékletes, vibráló festői vénáját itt is kimutatja. Markánsabb, csapongóbb, gesztusszerűbb alkotásain viszont mindenféle térbeli, formai mértéktartást félredob. Ha Sejbent Pataki rokonának neveztem, akkor Fekete mentalitása talán Nóvák Andráshoz fogható. Annál is inkább, mivel ezúttal is egy emberközeli festészettel szembesülünk. 141