A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 1. (Szeged, 1997)

Szuromi Pál: Színek, formák és expressziók. A kortárs szegedi festészetről

Cs. Pataj Mihály sajátos, mintegy fél évszázados művészi pályáját ugyanakkor valami konok életigenlés, valami sziporkázó optimizmus járja át. Rudnay növendéke volt, noha időközben a konstruktív és expresszív kifejezés megannyi változatát kipróbálta. Nyugtalan, újat kereső, kísérletező egyéniség. A hetvenes években például hallatlanul érdekes, ígéretes sorozatot készített a szuszékokban rejlő szintetikusabb tartalmi és formai elemek kibontására. Aztán növényekkel, virágokkal tűzdelt változatos tájak, csendéletek és sejtelmes, gyönyörű női figurák következtek. Ezzel a reneszánsz mesterek szépség- és harmónia eszménye került előtérbe. Csak ő oldottabban, színesebben, korszerűbben fest. Ráadásul egy olyanféle csendéleti formára bukkant rá, amely totális világszerűségével szinte megtagadja a szokványos intimitást. Mintha a legkisebb dolgokban is ott rejtőzne a kozmikusság igézete. Kováts Margit* panteisztikus, vizionárius festészete ugyancsak a természet formáiból töltekezik. Nála a kövek, gyökerek és növények minduntalan átváltoznak valami sosemvolt, meseszerű látomássá. Mégis úgy érezzük: itt az organikus formák izgalmas tobzódása egyszerre csodálatosnak és félelmetesnek tűnik. Valami ismerős és ismeretlen misztériumnak. Aranyi Sándor már józanabb, lakonikusabb személyiség. Jóllehet korai Putri sorozatában ő is az organikus, dekoratív foltok izgalmát vizsgálja, de mindezt a feszes, premier-plános képszerkesztéssel ötvözi. Később viszont a vaskosabb, szerkezetesebb és ragyogóbb tónusú táj festészetet műveli, miközben egészen a konstruktív szellemű színritmusokig előrehalad. Másrészt a fotózásban is igencsak otthonosan, eredményesen mozog. Lázár Pál művészete is a szerkesztő elvű, realisztikus tájértelmezésektől indult el. A legutóbbi években azonban közelebb került a kubizmus térmodulációihoz, egyben Tancredi vagy Istler festészetéhez is. Közben érzelmileg maga is jócskán felszabadult. Ennek köszönhető, hogy mostanában már nyitott, dinamikus, pattogó, de koncentrált színhatású képi látomásokát teremt. Persze egy ilyenféle jellemzéslánc korántsem alkalmas a konkrétabb szakmai értékelésre. Legfeljebb az alkotók szellemi, stiláris karakterét és művészi irányulásukat tudom valamelyest befogni. Ámde innen is látható, hogy a szegedi festészet történelmi alakulásrendjében azért van valami egylényegű állandóság. Minthogy a kortárs művészetben is leginkább a kolorisztikus, expresszív felfogások uralkodnak. Pintér József bosszú, küzdelmes pályáját is a színvarázslatok folytonos módosulása jellemzi. A hatvanas években műves, szerkezetes és visszafogott tónusú képeket alkot, ámbár napjainkra a nonfiguratív, dekoratív absztrakcióig jutott el. A közbülső évtizedekben pedig a darabjaira hullott világ fanyar, szuggesztív és pedáns megidézését vállalja. Itt jegyzem meg: a művész hosszú időn át a szegedi művészek lelkes és agilis szervezeti titkára volt. Veres Mihály viszont a mágikus erejű csönd, egyben az emberi létezés mélyvilágának festői megszólaltatója. Motívumait jobbára ő is a természet kelléktárából veszi, ám konstruktív, dekoratív, plasztikus és jelképes előadásával a filozofikus mélységű gondolatoknak is érzéki formát kölcsönöz. Szűcs Árpád festői lírája is a végső esszenciákat kutatja. Igaz, mindig is a kultikus, misztikus és nosztalgikus táj látomásokhoz vonzódott, s művészi szemléletét a panteisztikus és „pointilista" elvek irányították. Mostanra azonban olyannyira áttetszővé, légiessé vált piktúrája, mintha látomásait pusztán csak a szelíden szikrázó fényzuhatagok éltetnék. Más szóval: a megfoghatatlannak tűnő égi energiák. * E tanulmány korrektúrája idején érkezett a hír: Kováts Margit 1997. júl. 11-én elhunyt. 142