A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 1. (Szeged, 1997)

Szuromi Pál: Színek, formák és expressziók. A kortárs szegedi festészetről

is hiányzik a művésztelepi örökség. Helyette ellenben ott van Martyn Ferenc hallatlanul nívós és többszólamú életműve. Persze a szegedi kultúrának sem kell szégyenkeznie. Hisz Tömörkény és Juhász Gyula után itt dolgozott közöttünk a kiváló Baka István. Ahogyan a zseniális Vaszy Viktor mellé is odatehetjük Pál Tamás és Gregor József magasrendű zenei és énekesi teljesítményeit. Végül az európai rangú szegedi balettről sem szabad megfeledkeznünk. Sajnos a szegedi festészetben nemigen beszélhetünk ilyen korszakos jelentőségű, kiemelkedő eredményekről. Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy e Tisza-parti településnek ne lenne tiszteletre méltó, értékes pikturális hagyománya. Van. És a kortárs művészet szemszögéből nézve nem is kell túlságosan visszalépnünk az időben. Elvégre a két világháború közötti időszakra esik azoknak a festőknek a kibontakozása, akik mind tematikai, mind stiláris értelemben megteremtették a modern szegedi piktúra alapjait. S itt mindenekelőtt Dinnyés Ferenc, Dorogi Imre, Erdélyi Mihály és Vinkler László úttörő jellegű munkásságára gondolok. Nem mintha a századelő sokszínű festészetéből teljességgel hiányoznának az előremutató, progresszív elemek. Mert a korán elhunyt Szőri József képein ugyanúgy felragyognak a párizsi posztimpresszionizmus kolorisztikus fényei, mint ahogy a meditativ, filozofikus Károlyi Lajost is megérinti a szerkezetes, expresszív előadás varázsa. Ámde a tehetséges és mind máig favorizált Nyilasy Sándor pályája az édeskés tápéi parasztzsánerekbe torkollik. Miként a líraibb Heller Ödönt is megbabonázza e népszerű szemlélet, habár ő a keményebb, rusztikusabb életképekre is igencsak fogékony. Akárcsak a szikárabb, monumentálisabb Zombory Lajos. Egészében tehát azt tapasztaljuk: ez a művészet többé-kevésbé feloldódik a realista szellemű alföldi festészet tematikai, formai átlagában. Szinte alig derül ki műveikből, hogy itt igazában szegedi, urbánus művészekkel állunk szemben. A következő generáció legjobbjainak munkásságában viszont a település egyre inkább magára talál. Azt is mondhatnám: mintegy megszerzi bennük vizuális önérzetét és önismeretét. Dinnyés Ferenc művészi érdeklődésében mindenesetre éppúgy teret nyernek az árnyékokkal szabdalt, szerkezetes városi utcaképek, mint a megfáradt munkásalakok vagy a biblikus témakörök. Közben e drámai érzékenységű, szenvedélyes alkotó egy sajátosan egyéni formanyelvet tudott létrehozni. Sokat tanult Van Goghtól, a Fauve-ok vitalitásából, másrészt Barcsay konstruktív szemléletét is ugyancsak respektálta. Ráadásul a szecesszió hullámzó nyugtalanságát is mindvégig magáénak érezte. Valójában e korszerű formaelemek ötvöződnek Dinnyés színpompás, expresszív festészetében. Dorogi Imre is karakteres, szuggesztív egyéniség. Csakhogy festészetébe a lírai és monumentális vonások is jócskán beépülnek. Számára a Tisza látványa már nem valami szimpla optikai benyomás, hanem kozmikus léptékű, szerkezetes ritmusú szín- és fénytobzódás. Ahogy Egry József a Balaton misztikus átlelkesítője, úgy Dorogi a tiszai látványok avatott mágusa. Alakos képeit viszont a tömörebb, feszesebb komponálás és az oldott, pasztózus festőiség kontrasztja élteti. Ezzel a korai, monumentális erejű Szőnyiművekkel kerül rokonságba. Erdélyi Mihály fanyar, mesélő piktúrájához nehezebb analógiákat találni. Talán Román Györgyöt lehetne itt megemlíteni. Más kérdés, hogy e romantikus életű szegedi alkotó egyszerre természetelvű és expresszív, aztán áhítatos, naiv, játékos és groteszk szemléletű. Szóval: van benne irónia, vidámság. És a figurális témákat kedveli leginkább. 137