A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 1. (Szeged, 1997)

Szuromi Pál: Színek, formák és expressziók. A kortárs szegedi festészetről

módon. Mindenesetre a helyi festészet formarendjének alakulásában is tetten érhető egy analóg folyamat. A közvetlenebb, természeteivűbb előadás ugyanis egyre inkább átadja helyét a korszerű, szubjektív és általános érvényű kifejezésnek. Csakhogy e település sok mindent megőrzött eredendően összetett természetéből. Elég csak emlékeztetni: Szeged az egyik oldalon továbbra is alföldi, mezőgazdasági bázis, másrészt a térség ipari, gazdasági, oktatási, kulturális centruma. Ahol éppúgy megtaláljuk a romantikus, festői pompájú Tiszát, az intim, falusias külvárosokat, nem is szólva a történelmi hangulatú, művészi kiképzésű belvárosról. Maga a kulturális élet is igencsak sokszólamú, ami a képzőművészet helyzetére nézve közel sem elhanyagolható. Elég itt csupán a kivételes rangú szabadtéri játékokra, a Tiszatájra és a rendkívül gazdag színházi és zenei rendezvényekre utalni. Az oktatási fórumok közül pedig főként a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Rajz és művészettörténet tanszékét érdemes kiemelni. A festők többsége tudniillik innen startolt művészi pályájára. Ezekből adódik, hogy Szeged erkölcsi, szellemi értékrendszerében is legalább kétarcú város. Mi sem természetesebb, minthogy egyre nagyobb szerepet kap itt is a polgári, individualista gondolkodás, amely jelenleg még leginkább az egyéni érvényesülés, az anyagi megtollasodás gazdasági és kereskedelmi lehetőségeit feszegeti. És alig-alig figyel a kulturális, művészeti területekre. Különös azonban, hogy e civilizáltnak tűnő nagyvárosban milyen makacsul tartja magát a szokás- és hagyományőrző mentalitás. Egyszerűen: a paraszti észjárás. Jellemző például, hogy a szegedi emberek jobbára csak egy-egy kiemelt városi centrumot respektálnak igazán (Kárász utca, Széchenyi tér). Mintha lételemük lenne a határozottabb hierarchia. Ami egyébként szorosan összefonódik a mennyiségi jellegű szemlélettel. Ez a felfogás némiképp luxusnak tekinti a művészeti tevékenységet, s rendszerint kétkedő fenntartással fogadja azokat az anyagi és szellemi termékeket, amelyek ilyen-olyan módon elütnek a megszokottól, az átlagtól. A szegedi közélet bizonyos konzervatizmusa valójában innen veszi eredetét. Ne gondoljuk, hogy e környezeti, szociológiai és szellemi sajátságok nem szólnak bele a város festészetébe. Hisz a kanyargós Tisza, a mágikus folyópart - egyáltalán a természeti elemek intenzív közelsége mind máig foglalkoztatja az alkotókat. Miként az sem mellékes teljességgel, hogy az itt élő festők mennyit és mit tudnak befogni környezetük vizuális benyomásaiból, ezek folytonos mozgásából. Vinkler László például önálló grafikai sorozatot szentelt a mechanikus nagyvárosi panelformák és a spontán természeti alakzatok ütköztetésére. Amivel szinte rákérdezett a civilizációs fejleményekre. Közben épp az ő küzdelmes pályája bizonyítja legfőképp, hogy itt a merész kísérletezőket, újítókat nem ritkán az értetlenség, a gáncsoskodás szelleme veszi körül. Szó, ami szó: egy város művészgárdája lépten-nyomon szembekerül azzal a dilemmával, amit a szűkebb környezet vonzása és taszítása jelent. * Itt van mindjárt a művészeti hagyományok kérdése. Az a dilemma, hogy a szegedi festészetnek van-e valami rangosabb, karakteresebb és motiváló erejű szellemi háttere? Nos, ha azt vesszük, hogy ebben a városban úgyszólván százados léptékkel mérhetjük a pikturális eredményeket, akkor ösztönösen is az igenlő, elismerő válaszra hajlunk. Mégis azt látjuk: itt sohasem létezett olyanféle művésztelep, mint amilyen Szolnokon, Vásárhelyen vagy Szentendrén működött. És hosszabb távra is világszemléleti, esztétikai arculatot, egyben kulturális rangot biztosított e településeknek. Igaz, a pécsi képzőművészetből 136