A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historiae Literarum et Artium, 1. (Szeged, 1997)

Dömötör János: Egy szobor története (Kallós Ede: Erkel)

De mint Izrael ős írástudói Vízparton ülve Babylon rögén Feljajdulnak álmok álmodói Új század harsonája zöngzetén, Szilaj harag bősz vádja szállt a légben Viharként ordítván: „Ébredjetek!" S szavukra ím közelben messzeségben Mereszkedének erdő, rét - hegyek! „Hol késel dalnok?" bűvölő daloddal, Ki dalija hát mi bennünk Isteni?! Bérez, völgy betöltő zengő húrjaiddal, Hadd halljuk végre azt, mi nemzeti! Dalodban - óh!... magyar dal magyar érzés Ne puszta hang csendüljön csak felénk El czifra, czéda, idegen kísértés! - Azt, azt dalold, miért megszenvedénk! S hol zöld kalászt lebegtet gyönge szellő, Hol délibábot kerget a merész, Szegény legény tanyája sűrű erdő Hol ifjú pásztor nyája legelész: Ajkról-ajakra, mint bab mormolása Száll - száll - egy édes, mélabús panasz, Mint párjavesztett gerlicze bugása Kaczagva sír: a magyar népdal az! Lomb súgja lombnak, fű - virág, virágnak, S eléri falvak végső kunyhóját, Megpengeti húrját a vén czigánynak: Menj töltsd be véle városok falát!... A vén czigány megy csárdán - palotában, Örömre, búra zendül hangszere, S érclelkű honfiak gyerekre váltan Egymást karolva sírnak ott - vele! S végigsuhan bérczektől tengerárig És zengi húrján a jó Bihari, Majd tánezra hív, majd égre felcikázik, Majd balzsamírként szállnak hangjai. Lavolta, Csermák, égtől dallal áldva, Feltűnnek, mint két zengő zivatar, Ám ingyen az idegen kiálta: „Czigánydal az csupán, de nem magyar!"