Bárkányi Ildikó szerk.: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 7. (Szeged, 2011)

N. Szabó Magdolna: Alsóvárosi háztörténet. Fejezetek egy napsugaras ház életéből építéstől napjainkig

Ezúttal kísérletet teszünk arra, hogyan ragadható meg egy paraszti lakóház több mint száz éven átívelő története építéstől napjainkig, a bennük lakó generációk életének együttes fejezeteivel. Hogyan formálódik egy valaha paraszti megrendelésre épített hajlék, amint az egyes történelmi szituációkból következő változó életmódhoz, a modern életvitelhez folyton alkalmazkodik? Mi van a gyakorlatilag változatlan utcafronti arculat mögött és milyen építési, átépítési szakaszokkal nyerte el mai külső és belső karakterét? E kérdésekre a Szabadság tér 9. szám alatt álló ház, házbeli élet vizsgálatával kaptam valamelyest választ. A Nyíl utcaival rokonítható példa keresésével némileg közelebb kerültem az ott felmerülő problémák megoldásához. Bár első látásra számos különbség mutatkozik a két ház külső jegyei, főként az utcafronti megjelenés között, ezt leszámítva az építmény tagoltságának, használatának fő vonalai hasonlóak. A Nyíl utcai egy szegényparaszti hajlék, míg az alább részletesen vizsgált Szabadság téri ház tehetősebb, középparaszti tulajdonos portája volt. (1. kép) Ezúttal az utóbbi háztörténet könnyen megragadható epizódjaival, tapasztalataival foglalkozom, nevezetesen, hogy milyen átalakulásokról számolnak be a bővülő porta építményei, a lakóház fokozatos tagolása, az egyes helyiségek funkcióváltásai. Ehhez levéltári dokumentumok és a ház jelenlegi lakói, a régiek egyenes ági leszármazottai és még élő felmenők emlékezete volt segítségemre. Altalánosságban elmondható, hogy a tradícióhoz fűződő viszony egészen a 20. század első harmadáig alig bicsaklott meg, hiszen nem változott végletesen a gazdálkodási alap. Csak a második világháborút követő gyökeres változások hatásai jelentkeztek feltűnő jegyekkel az építkezésben. A magántulajdon beszolgáltatása révén alapvetően elsorvadtak a magángazdaság legfontosabb háztáji kellékei: elsorvadtak a gazdasági épületek, a saját tulajdonú művelhető föld híján jelentőségüket veszítették a terménytárolók, eltűnik a szín, az istálló. De tekintsünk vissza fél évszázaddal korábbra: az 1879-es Nagyárvíz után az elpusztult város helyreállítására a királyi biztosság építési rendszabályokat szerkesztett. Húsz féle mintatervet rajzolt, amelyek „az építkezésben megengedhető egyszerűsítés határán belül, a régitől elfogadott beosztás, sőt még az általánosan használt külső díszítés megtartásával mind a legigénytelenebb, mind a legtehetősebb nép igényeivel és szokásaival is számoltak. Ezeknél jobbat mindenkinek, de egyszerűbbet senkinek nem volt szabad építenie'''' - hirdette építési elveit Lechner Lajos, amelyeket aztán Alsóváros jeles kutatója, Bálint Sándor is szívesen idéz.

4 A parasztházak szempontjából az „ A", „Aa", „D", Dd" alkalmazták.

5 Ezek legfontosabb előírásai: a Tisza szintjéhez viszonyított padozatmagasság és a téglával való alapozás. Megkövetelte a kéményt és a füstfogó falat, ugyanakkor megengedte, hogy a fal vályogból épülhet. Előírta a ház fekvését a szomszéd telekhez és az utcaszinthez viszonyítva, a kerítés milyenségét. A régi építészeti hagyományokból a típustervek átveszik a konyha, pitvar tagolását és az oromfal- díszítést. Sok esetben a napsugaras deszkaoromzatot. Ezen kívül ajánlotta a falak meszelését, a padláslépcsőt, az ereszet és pince megépítését, és javaslatot tett a helyiségek méreteire. 4 Bálint S. 1976 [1977] 255. A tervsorozatok részleteiről és különbségeiről bővebben ld. Ozsváthné Cs. M. - Ozsváth G. D. 2005. 83-84. 244