A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 5. (Szeged, 2005)

Szűcs Judit. Maszlag János (1883–1966) öreg halász életrajza

Ekkor aztán a sasi víz bérlőjével kellett beszélni, hogy gondolja a halászatot, hogy csinálják meg. Azt mondta Svajger: köszönettel veszi a fáradságot, ha annyi a hal, hát meg kell kezdeni a halhasítást. Azt mondta, maguk is a maguk oldalán úgy csinálják meg, ahogy legjobbnak látják. Meg is kezdtük a halhasítást. Svajger is megkezdte a halászatot meg a hasítást, úgy mi is megkezdtük a hasítást. Minálunk a hasító asszonyok voltak: Kása Mari néni, Donka Panna néni, Bakai Margit néni volt. Halmosó lányok voltak: Hadarics Bözsi, Lantos Faci. Ez utóbbi nem sokáig volt, azután lett helyette Muladi Mari. A sasi oldalon is ment a munka meg a nóta. Az öreg szatócs volt, úgy hívták nénémasszony, ő sózta a halat, ő irányította a munkát, mikor mennyi hal kellett a hasításhoz. (30) Úgyszintén minálunk Kása Mari néni volt a szatócs, ő is hasította a halat, mikor nem volt sóznivaló. Ekkor aztán nem voltunk hatan, csak négyen. A két gazda csak akkor jött fel, ha a kufák jöttek hétfőn-kedden, a két ficser minden szerdán jött. Ezek elvittek 1112 m/m halat, a kufák keddi, a pénteki és a vasárnapi piacra jöttek halért. Ment is ez egy pár hétig, így meg is volt valahogy. Aztán nem jött egyik gazda sem, megint magamra maradtam. Ekkor aztán János bácsi felküldte Bori Andrást, akivel már én halásztam 1896-ban Csikós József bácsival a szegedi tiszai nagyhálón. Nekem meglett az öröm, a gazda jött egyik sem, nekem is a bátyám küldte az üzenetet meg a heti élelmet. - Úgy csináljuk, hogy hiba ne legyen. - mondom Andrisnak - Oda se nézz! Ketten is vetünk egy tanyát. Úgy is lett. Hétfőn - ez volt mindig a legnehezebb nap - leszedtük a taricsfáról a hálót, bele a csónyikba. Akkor a két nagybárkát rátettük. Elég volt a csónyiknak elvinni a bárkát is, ahol a tanyát vetettük, odaértünk, akkor a bárkákat kilöktük a víz szélire. Akkor elvetettük a hálót. Az egyik kötél vége meg volt kötve a bárkához. Mikor kiértünk a másik kötéllel, (31) ekkor aztán kihúztuk a hálót, Andris az egyik végét, én a másikat. Összevittük a két végit, ekkor aztán húztuk kifelé, ilyenkor úgy szokták mondani: ínra szánni. Volt rá eset, hogy az inat sem adta ki, a csónyik elejébe mertünk annyit, hogy elég volt nekik felhasítani azon a napon. A hálót, mindent otthagytuk, azután mentünk vissza. Akkor telemertük a két bárkát, volt a kufáknak is. Akkor felmostuk a hálót, elmentünk a gunyhóhoz, kiterítettük a hálót. - No, Andris, főzzél, én meg elmék Sasra borér'! Hoztam is mihamarabb egy kanta bort, ettünk, ittunk. Másnap hajnalban Mari néni keltett fel bennünket, mint máskor. Minden hajnalban ő keltett fel. Fel is keltünk. A napkeltekor igencsak ki volt húzva a háló, mertünk a csónyikba annyit, hogy elég legyen nekik hasítani. Volt még a kantában egy kis bor, pálinka helyett megittuk, könnyebben ment a munka. - Oda se nézz - mondom Andrisnak -, ha elfogy, hozok én, van Sason bor sok, halér' adtak a boros gazdák bort bőven. Hát ez sem mehetett így soká', megüzentem az asszonyoktól, hogy ha ez így megy tovább, én is felmondom a (32) szolgálatot. Ekkor felgyüttek a gazdák. Éppen kiterítettük a hálót, a hal már főtt, mert azt készítettük el előbb. - Mondják, hogy mi a baj! Én mondom, hogy nem két embernek való ez a nehéz munka. Tudják azt nagyon, mennyit kell cipekedni, azt a sok halat felhordani a hasitoknak meg a kofáknak fel86