A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 5. (Szeged, 2005)

Szűcs Judit. Maszlag János (1883–1966) öreg halász életrajza

mérni meg a két halficsérnek. Kiállásig voltunk mind a ketten Andrissal. Megfőtt a hal, ettünk. Azt mondja a János bácsi: - Miért nem fogadtunk két embert napszámra? Azért, mert ez nem napszámhoz illő munka. Fél háromkor kell kelni, beszedni a hálót, és legkésőbb hat órára, fél hétre már ott kellett lenni a hallal a gunyhónál: legyen mit hasítani az asszonyoknak. Meg a gazda hanyagsága is bekövetkezett, nem küldte fel a sót, nekem be kellett a faluba sóért menni. Nem kaptam sót, el kellett menni Alpárra sóért, onnan hoztam sót, keresztül a keleni-zugon. Odaértem a gúny hó iránt. Atgyütt Andris értem. Azt mondtam neki: - Az utolsó ez a móka, én többet nem hozok sót, alig bírtam a lábamon megállni, úgy elfáradtam, meg nehéz is volt! Andris megfőzött míg oda voltam. (33) Ment is a munka elég jól, a beszárítás is. Jól beszáradt a hal, a halzsír kisütés is elég jól ment, tárolva lett a halzsír is kőbutykosokban. Beőszült az idő, úgy a Lamberték, mint mink, abbahagytuk a halhasítást. Ók is hazaszállították a száraz halat, mink is hazahoztuk. Idehaza az öreg Erzsi néni fertály ózta fel, úgy lett elszállítva Temes, Arad megye románlakta vidékre. A halászatot mink tovább folytattuk, ekkor már a két halficsér nem jött halért, a kufák is kevesebbet kaptak, mert mindig kevesebb lett a hal, szűkebb lett a halfogás. Ekkor fordulat állt be: Svajger átadta a sasi vizet. Ekkor már három gazda lett, Pozsár András lett a harmadik, akivel külön a János bácsi a szentesi folyó Köröst bérelte, amiből sok kellemetlenség lett mind a két részről. Ezért összehozták egybe az egészet: az újfalusi vizet, a sasi vizet és a szentesi vizet. Külön a két gazda a Körösre nem állított hálót, az én bátyám nem akarta odaadni a Körösre a hálót. Ezért Pozsár János bácsival én külön meg-(34)egyeztem, amiért a bátyámtól én sok piszkot elszenvedtem. És csak úgy lett jó, ahogy én János bácsival külön megegyeztem. Itt már hatan voltunk a halászatban, én és két legény cimborám mindig hálóvetők voltunk. Mindig éjjel halásztunk. Ezt azért kellett megcsinálni, mert a hálónk nem volt a halászati törvény szerint megfelelő. Mindig piacos napra kellett halászni, fogtunk sok aprós halat, volt közte maca, amibe ha belekapott az ember, nagyon fájdalmas volt a szúrása. Minden héten egyszer volt elszámolás, vasárnap. Soha nem volt olyan elszámolás, hogy össze ne veszett volna a két körösi gazda. Én a dolgukba nem szóltam bele sohasem, én mindent elkönyveltem úgy, ahogy elszámoltak. Ez az egyenetlenség vitte mindhármukat rá az egyesülésre. Ekkor aztán lett tiszai nagy háló, hálós hajó, hozzá hat nagy evező. Megkezdtük a folyó Tiszán meg a Körösön a halászatot. Itt volt a három gazda, ők is, én is, meg a Bali Antal bácsi, ő hálóvető volt. Akkor Bali Balázs bácsi volt a laptáros, én voltam mellette a vici. Nemsokára másképpen lett a beosztás. (35) Én lettem első legény, elöl eveztem, a derékon lett Antal bácsi, hálóvető lett egy gazda, lett vici, egy meg lett mester. A Balázs bácsi mellett volt a vici, kint a parton voltak, a hajóban négyen voltunk. Mikor a háló lefogyott a hajóról, akkor a hálóvető is evezőt fogott, és négyen eveztünk. Mikor odaértünk, ahol kihúzunk, akkor ráerőltettünk, kifordultunk, eveztünk nagyon. Mikor meghajolt a háló eleje, akkor a hálóvető kiveti a pöcköt, megindul a hajó, bátrabban kiér a parthoz, akkor az első legény felveszi a kötelet, kiugranak a partra és a kötélen húzzák a hálót. A laptáros azt várja, nézi, kiér 87