A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 5. (Szeged, 2005)

Szűcs Judit. Maszlag János (1883–1966) öreg halász életrajza

Gyerekkori életem A jó édesapám, mikor már 4-5 éves voltam, már akkor jóidővel elvitt a csónyikban. Én a csónyikban ott voltam, néztem, hogy hogy fogja édesapám a halat. Volt jó idő, az édesapám a csónyik elejibe vizet hányt be és én abban pocskoltam. De mikor nőttem, akkor már nem tett vizet a csónyik elejibe. Megtanított úszni. De hogyan tanított fürdeni, úszni? Kobakot kötött a derekamra, oszt aport, ki a csónyikból. Kihajított a csónyikból, én kezdtem mint a kiskutya a kezemmel pocskolni. Mondja, hogy húzd a vizet a kezeddel mindig magad felé. Meg is tanultam. Később meg el is szöktem fürdeni, amiért többször ki is kaptam. A jó édesapám csinált gombostűből kis horgot, rákötötte egy darab cérnára, kenyérbélit összenyomkodta és rátette a kis horogra, akkorát mint egy kis meggymag. Fogtam vele borda keszeget. Meglett a nagy öröm. Attól kezdve, ha elmentem édesapámmal, a picét mindég elvittem magammal. Később lett aztán jobb horgom. Fogtam is vele fontos potykát, kis harcsát, baráthalat, márnát, nagy macát, (2) és így megkezdtem a halászatot. Telt múlt az idő, iskolába kellett járni. Első osztályba elvezetett a jó édesanyám, a belvárosi iskolába, Olaj Lázár tanító úrhoz. Megkezdtem a tanulást én is a többi gyerekkel együtt. A tanító úr nagy magas ember volt, két osztályt tanított, elsőt és másodikat. Második nap már kikaptam, nem tudtam a i, í, a, á. Tanító úr megfogta a hajamat és odaverte a táblához, azóta nem felejtem el, hogy hívják a betűket. Az első, második osztályt a belvárosi iskolába jártam. Gyerekkoromban sok idős embert megismertem, eljárogattak hozzánk beszélgetni, no, meg aztán volt nálunk egy kis bor is, és így többször elbeszélgettek a bor fölött, meg aztán meséltek. Sokszor eszembe jut az álmatlan éjszakán, hogy szerették egymást az akkori emberek. Sokszor mondták az édesanyámnak: Örzsi, hozzá ' egy icce bort. A másik is (kért, és így ment a beszélgetés meg a mese, éjfélig is elbeszélgettek sokszor. Meg a halászatról többször, hogy merre mennek, lefelé vagy fölfelé. Ez csak akkor volt mán, mikor beőszült az idő, haza kellett jönni. Kikéitől hideg őszig a halász gúny hóban vagy a csónyikban lakott. (3) Csak a piacra jöttek haza, ki mennyit fogott, annyit hozott. A halpiac a mostani Halpiac utca végin, a gát mellett, a Siha József féle ház mögött volt, ott árulták a halat az asszonyok. Még akkor a font volt a mérő, kicsike kis mérő szák volt minden halásznénak, csak belerakta a halat, úgy mérte meg a fonton. Akkoriban nagy volt a halfogyasztás a városunkban, majdnem mindennapi eledel volt a hal. Akkoriban keszeget is főztek levesnek krumplival vagy tarhonyával. Különösen a böjti időkben volt legtöbb fogyasztás. A halat sokféleképpen el lehet készíteni, kirántva, sülve, paprikásnak, pörköltnek is, csak tudni kell, hogy kell elkészíteni. A halbőséget az 1880-as és a 90-es évek hozták, jó vízállások voltak. A halat hasították, a kis templomnak által volt a hasítógunyhó, ott hasították a halat. Asszonyok, lányok felhasítva a beüt külön tették, abból sült halzsír. A felhasított halat sikár kefével kimosták, akkor hordókba lesózták, harmadnapig állott a sóban, akkor kiterítették kihúzott madzagokra, beszárítva a gunyhóban berakták szépen egymásra. Az asszonyok meg a lányok rajta feküdtek, onnan mikor vége volt a (4) hasításnak, akkor a száraz halat fertályokba csomagolva szállították a román lakta vidékre. A halzsírt nagy bogii