A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 5. (Szeged, 2005)

Medgyesi Konstantin: Lovak, lókupecek és lóügyletek a koalíciós évek Makóján

ban - így Makón is - stabilizálódott. A makói jószágbörzéken is többnyire a helyi gazdák adták egymás között a lovaikat. A lópiac a maga természetes módján kategorizálta az állatokat. A legjobb minőségű lónak az számított, amely alkalmas volt arra, hogy kocsiba fogják és a tulajdonos reprezentatív célokra használja. 1947-es árakon egy ilyen példányért elkértek akár 4800 forintot is. Nem véletlen, hogy e kifogástalan állapotú lovakat inkább a jómódú parasztság vásárolta. A következő szintet az úgynevezett „jó ló" jelenti. Ezeknek az értéke 2500 forint körül mozgott. Ezután jöttek a 800-1200 forintba kerülő „gyengébb minőségű, öreg lovak". Végül a vágólovak, melyeket inkább kilóra adták, s így megközelítőleg 400 forintért keltek el. A makói vágóhídon 1945-ben 20 darab lovat vágtak le.

10 1946-ban ez a szám nem változott, 1947-ben jelentősen nőtt a közfogyasztásra levágott lovak száma, abban az esztendőben 43 ló végezte be életét a mészárosok keze között.

11 Több mint duplájára emelkedett tehát a levágott lovak száma. Ez komoly emelkedés, de közel sem akkora, mint mondjuk a szarvasmarha vagy a juh esetében. 1946-ról 1947-re a marhafogyasztás közel háromszorosára, a juhvágás több mint ötszörösére növekedett. Ezek az adatok egyértelműen arról tanúskodnak, ezen években javult a makóiak életszínvonala, több hús került a családok asztalára. Lóhúst többnyire a szegényebb rétegek vásároltak, fogyasztottak. E húsfajta „népszerűsége" már akkortájt is erősen hanyatlóban volt. Ebből következően a lóhűs kevesebbe került, mint a többi húsféleség. Olyannyira, hogy még a kevésbé tehetősek számára is megfizethetőnek bizonyult. Az alapárra azonban a lóhús esetén is rátevődtek az adók és más közterhek, ezek pedig emelték az árszintet. E jelenségre figyelt fel Lukács Pál városatya, aki 1946 novemberében azt javasolta, a képviselőtestület mérsékelje a lóhúst terhelő helyi adótartalmat. A szociáldemokrata városi képviselő indítványt tett, hogy a ló vágási fogyasztási díjat, valamint a városi vágóhídi költségeket olyan mértékre szállítsák le, hogy ezáltal a lóhús árát „Makó város legszegényebb néprétegének olcsóvá tehessék."

12 Lukács azzal érvelt: „a szegény népréteg nincs abban a helyzetben, hogy a baromfit, a marha- vagy sertéshúst megvehesse". A képviselő úgy vélte, amennyiben csökkentik a közterheket, akkor ezáltal lefelé megy a lóhús ára is, így a nélkülözők könnyebben juthatnak hozzá. A baloldali többségű helyi parlament azonban nem fogadta el ezt a fajta megközelítést. Kiss Imre kommunista párti polgármester először is kifejtette, a városnak minden meglévő adóra szüksége van, hiszen mindezek Makó fejlődését szolgálják. A polgármester abbéli meggyőződésének adott hangot az előterjesztéssel kapcsolatosan, hogy amennyiben csökkentenék a lóhúst terhelő közterheket, akkor azon csakis a „hentes keresne".

13 A képviselőtestület elvetette az indítványt. Az ügy mindenesetre érdekes és tanulságos adalékokkal szolgált a korabeli táplálkozási szokásokról és a lóhúsfogyasztási tendenciákról. 9

DFH 1947. augusztus 13. 10 MNÚ 1947. január 5. "DFH 1948. január 11. 12 Makó Város Levéltára. (A továbbiakban MVL) 520 kgy. /1946. 13 Uo. 153