A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 4. (Szeged, 2003)
Benkéné Sándor Barbara Zita: Hódmezővásárhely egészségügyi kultúrája a 18. századi boszorkányperek alapján
csak gazdagok és sajátos társadalmi státusú emberek (például kereskedők), hanem jóval szélesebb társadalmi réteg is használta a pénzt, mint legfontosabb értékmérőt. A boszorkányvádaskodások során, miként Debrecenben is előfordult, 140 igen gyakori volt a mágikus szakértők közötti konkurenciaharc. A népi gyógyítók pacientúrája nem csak Hódmezővásárhely lakosságára terjedt ki. Ugyanez elmondható a környező települések számos orvos egyéniségéről is, akik nemcsak saját falujukban és városukban, hanem idegen településeken is megfordultak. A perszövegekből kiderül, hogy Szeged, Tápé, Makó, Szentes, Mindszent és a távolabb eső Gyula, Székudvar, Sejté, Kecskemét képezte a környékbeli népi orvoslók pacientúrájának területét. Városunkból Csónét hívták orvosolni Makóra, míg Borsos Judithot Mindszentről hozatták át ide. Szabóné „betegét" Gyulára vitték orvoshoz, Csóné betegét Makóra, más esetben pedig Szegedre is vitték. Csonka Puskásné páciense és édesanyja „bementek Szegedre egy tátos asszonyhoz" . HX „Szentesi Orvos" gyógyította meg Asztalos Istvánné páciensét. Szegedre vitték orvosoltatni az 1755-ben perbefogott Vörös Jánosné betegét is. A perben azt olvashatjuk, hogy „... nem tudhatták, miből történt legyen rajta, ki köszvénynek, ki más nyavalyának állította lenni, sok emberek javaslására nézve Szegedre ment a Mesterhez... ". Sejtén egy „tudós Aszony" gyógyította meg Fejér Istvánné tanújának lányát. A gyógyítók egymás közötti ellenségeskedéséhez nem volt feltétlenül szükség idegen területek más orvos asszonyainak vagy gyógyító személyeinek a megjelenéséhez. A városon belül is akadt éppen elég viszály és vádaskodás, ha kiderült, hogy valakinek a betege vagy leendő betege másnál orvosoltatta magát. A perekből nem körvonalazható, hogy egy-egy gyógyítónak a pacientúrája mely utcára, városrészre, vagy esetleg mely betegség(ek) kezelésére terjedt ki. Egy-egy konkurenciaharcból adódó perpatvar azonban jól megrajzolható. A periratokban többször fordul elő, hogy a páciensek utalnak arra, hogy igen sok „orvosnál" próbálták maguk vagy családtagjuk egészségét gyógyíttatni. Oláh Mártonné későbbi betegét „sokan orvosolták múlt karácsony ota ", hangzik el a perszövegben. Nemcsak a sikertelen gyógyítási kísérletek, hanem az azonnali gyógyulások és azok orvoslói is gyanúsak voltak. Véleményem szerint a más gyógyítók bizalmát kereső páciens nem csak önmaga, hanem az önérzetében sértett és visszautasított gyógyító által is gerjeszthetett boszorkányvádaskodásokat. A betegei által elhagyott, önérzetében megsértett gyógyító haragból további, úgynevezett rivális személyekre terelhette rá a gyanút. Az 1732-ben bevádolt Tóth Mihályné megfenyegette páciensét, mondván, az más keze alá adta magát. A közegészségügy kiépülésével párhuzamosan az „illegálisan" tevékenykedő népi orvoslók megítélése sajátosan formálódott. Friedrich Ildikó a tudományos elmélet és a népi hiedelem közötti ellentétre, valamint az orvoslás, mint megfizethetetlen fényűzés, árucikk jellegére vezeti vissza a hivatásos orvosokkal szemben - a nép körében - kialakult bizalmatlanságot. A társadalmi ellentét, a társadalmi előítélet, továbbá a lakosságra jellemző vulgáris „prakticizmus" csak tovább mélyítette a hivaKristófl. 1990. 149. Bessenyei J. I. 1987. 212., Ld. Függelék: 28. Schräm F. I. 1983. 309., Ld. Függelék: 37. 88
