A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 4. (Szeged, 2003)

Benkéné Sándor Barbara Zita: Hódmezővásárhely egészségügyi kultúrája a 18. századi boszorkányperek alapján

néptelenné, ahol helyenként vadvizek és mocsári részek alakultak ki. A fertőzések kialakulását és terjedését azonban nemcsak az egészségtelen táji, hanem az éghajlati viszonyok is elősegítették. Korabeli külföldi írók közül egyesek nagyon ritkának, mások vastagnak, melegnek és párásnak írták hazánk levegőjét. 41 Különböző fertőzé­seket terjesztő állatok (pl.: tetű, bolha, szúnyog, légy) és egyéb kártékony rovarok nagy számban jelentek meg. 42 Molnár Gyula Konyáron végzett, a 18. századi egész­ségügyi körülményeket elemző kutatásai alapján az imént elmondottakat még a kö­vetkezőkkel egészíthetjük ki. A lakosság rossz minőségű vizet fogyasztott (akár vad­víz, akár ivóvíz volt), és igénytelen lakásviszonyok között élt. A döngölt padlójú épületeknél nem csak a talajvíz jelentett gondot, hanem az is, hogy a ház lakói szel­lőztetés nélkül, túlzsúfoltságban élték mindennapjaikat. 43 Az egészségtelen táji és éghajlati viszonyok a mindennapi élet rossz higiéniás viszonyaival, helytelen táplálkozási szokásaival, sajátos betegség- és egészségszem­léletével („öngyógyító kultúra") 44 is kiegészültek. Az állandósult hadszíntér, a kato­natartási terhek és adók emelése, a járványok és más, a lakosság teherbíró képességé­re negatív irányba ható események a „közegészségügy" teljes összeomlása felé ve­zettek, így kaphattak nagy teret a laikus gyógyítók, hagyományos gyógyítók, avagy népi orvoslók. 45 A tömeggyógyítást a „kurityolók", „olajkárok", „habán doktorko­dók", „hóhérok", „Tudós" „tudákos asszonyok", „Füves, kenő, vagy kentefitélő, hagymázmérő, kötő, kantaires asszonyok" látták el. A társadalom egészségkultúrája, valamint reális szükséglet hívta életre és engedte működni a jelentősebb számra emel­kedő népi orvoslók körét. 47 Szeremlei Sámuel és Ormos Pál helyi közegészségügyi viszonyokat taglaló írá­sai szerint Hódmezővásárhelyt egészen a 19. századig nem volt orvos. 48 Ennek oka a népi hiedelem és a tudományos elmélet között feszülő ellentét, és az általános orvos­hiány egyaránt lehetett. 49 Várkonyi Ágnes a magyarországi közgyógyítás változásá­nak az 1730-1740-es éveket nevezi meg, bár megjegyzi, hogy a nép ebben az idő­szakban még nem akarta elfogadni az új orvosokat. Friedrich Ildikó szerint a hivatá­sos gyógyítók tevékenységét az emberek megfizethetetlen fényűzésnek, árucikknek tekintették. Ugyancsak nehezítette az orvosok helyzetét a társadalmi különállás (tár­sadalmi ellentét és társadalmi előítélet, amennyiben a szegény-gazdag, a tanult-tanu­latlan kettősségét vesszük), valamint a jószágnak az emberi élettel szembeni elsősége. 51 40 Héjjá P. é. n. 389. In: Magyar művelődéstörténet (szerk. Domanovszky Sándor) 3. A kereszténység védőbástyája 41 Szeremlei S. 4. 1911. 133-134. 42 Szeremlei S. 4. 1911. 134.; Molnár Gy. 1968. 85. 43 Molnár Gy. 1968.85-87. 44 Várkonyi Á. 1990.391. 45 Várkonyi Á. 1990. 388., 419.; Héjjá P. 401. In: Magyar művelődéstörténet (szerk. Domanovszky Sán­dor) 3. 46 Héjjá P. 401-402. In: Magyar művelődéstörténet (szerk. Domanovszky Sándor) 3. 47 Várkonyi Á. 1990.388. 48 Szeremlei S. IV. 1911. 133-143., Ormos P. 1971. 162-163. 49 Friedrich I. 1977. 65-89., R. Várkonyi Á. 1990. 385-394. 50 Várkonyi Á. 1990.385. 51 Ez utóbbit nevezi Friedrich vulgáris „prakticizmusnak". Friedrich I. 1977. 65-89. 74

Next

/
Oldalképek
Tartalom