A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 3. (Szeged, 2001)

Fodor Ferenc: A Duna–Tisza közi homokhátság délkeleti részének paraszti gazdálkodása a második világháborúig

gya volt. Szántás után a talajt elboronálták. Ültetés előtt a talajt simítóval, vagy hengerrel tömörítették. A simítót szélesebb deszkából készítették. Két ló húzta. Az ember a deszkára állt és a gyeplőben kapaszkodott. A henger bonyolultabb fa- és kovácsmunkát igényelt. Jobb munkát végzett és ha ülést is szereltek rá, nem kellett utána menni. A letömörített talaj nehezebben száradt ki. Fagyosszentek után (május 12-14) kezdték a palántázást, ami eltartott Szent Antalig (június 13). Ültetés előtt a területet fölútalták. Az útalló egyik oldalán a fogak 60 cm-re, a másikon 30 cm-re voltak. Az előbbi a sortávolságot, az utóbbi a tőtávolságot jelentette. Körösztbe is fölutalták. Ez általában az idősebbek feladata volt. A palántálás előtt a vizet gödrökből, kutakból hordták a kádakba. Ha nagy volt a szárazság, az útallónyom kereszteződésénél a kapa fokával kis mélyedést ütöttek, hogy a palánta helyét be tudják locsolni. A palántát a gyerekek hánytak el (azaz szórták a sorba) és az asszonyok ültették. Ügyesebb gyerekek két ültetőnek is elhányták. A férfiak locsoltak. Palántálásba kapós volt a munkaerő. Ilyenkor a napszámosok dupla bért kaptak. Ezért a legtöbb helyen összefogtak a szomszédok és közösen ültettek. Hetekig dolgoztak, a fúró is feltörte a kezüket, mire mindenhol végeztek. Néhány nap múlva a kiszáradt palánták helyét befódozták. A paprikát az ültetés után egy-két hét múlva megkapálták. Hátrafelé kapáltak. A harmincas évek vége felé jelentek meg az ekekapák. Töltögetővasakat készíttettek rá és mikor nagyobb volt a paprika, fölhúzatták, hogy ne dőljön el a szár. Verseny volt a szomszédok között, hogy kinek tisztább a földje és szebb a paprikája. Ültetés után nem öntöztek, így a termés az időjárástól függött. A paprikaszedés a szénamunkák és a kukoricaszedés közötti időszakra esett. Az első szedés volt a legértékesebb. A teljesen megpirosodott csöveket garabolyokba szedték. Ha kellett, kinn a földön harmadolták. A részesnek járó részt a gazda vitte haza, miután a sajátját behordták. Gyepes részre halhéba öntözték — ahol a jószág nem járt—-, hogy a véletlen levett kormos is bepirosodjon és fonnyadjon a csumája. Ezután következett a fűzés. A paprikamadzagot és a tűket a gazda adta. Általában asszonyok fűztek. Ahol több paprika volt napszámost fogadtak. Füzér- vagy fonalszámra fűztek. A fonál a fűzérnek fele volt, mintegy két méter hosszú. A füzéreket az eresz alatt lévő, falba vert szögekre vagy a paprikagóréban lévő rudakra aggatták. A górét nád- vagy cseréptető borította. A rudakon szikkadt néhány napig, majd összébb rakták, hogy férjenek az újabb füzérek. Az aggatást a férfiak végezték. A vetőmagnak szánt csöveket az első szedés fűzésekor külön kosárba dobálták és külön fűzték fel. Az első szedést — az időjárástól függően — két-három hét múlva követte a második. Ezek a csövek már kisebbek és világosabbak voltak. Külön fűzték az elsőtől. Ha hosszú ősz volt, harmadszorra is meg lehetett szedni. A csövek nagyságáról és színükről meg lehetett állapítani, hogy a füzér hányadik szedésből való. Télen járták a tanyákat a paprikakufák, paprikabergovácok — ahogy az alsótanyaiak nevezték a kereskedőket. A szegedi kisbirtokokon a földből való megélhetést csak a termelés fokozott belterjességével lehetett biztosítani. A paprika kitűnően megfelelt ennek a követelménynek. A termelés sok munkával és nagy kockázattal járt, de jó megélhetést biztosított a vállalkozó szellemű termelőknek. 91