A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographica 3. (Szeged, 2001)

Medgyesi Konstantin: „Mi nem tudunk élni a hagyma nélkül”. Adatok a Makó környéki hagymásvilág rendszerváltozás utáni társadalomrajzához

még valamikor szükségem lesz rá. Hát megérezte - fejtegeti V. János. A férfi a keresztanyján keresztül kapott kárpótlási jegyekből a 90-es évek elején földet vásárolt. — Hogy érdemes vagy nem érdemes? Ha az embernek van egy szakmai hitvallása, akkor megcsinálja. Persze máshová is be lehetne fektetni, ha nem lenne terhelt az ember ezzel a szakmai múlttal. Gödöllőn végzett állattenyésztési szakon 1959-ben. Focizni vitték Zombára a helyi tsz csapatához, ahol „az igazgató tiszta focibolond volt, megmondta, hogy neki kell 2-3 focista", így került V. János is oda. Egy nagyon jó gazda mellé osztották be, aki 3 hét után feltette neki a kérdést: „most akkor futballozni akarsz vagy akarod csinálni a szakmát?" Egy évig folytatja e kettős tevékenységet, a focit és a mezőgazdaságot. Utána hazakerült Makóra, az Állami Gazdaságok Igazgatóságára főelőadónak, 6 évig dolgozott ott. — Nem voltam párttag, így amikor leépítésre került sor, akkor először kerültem lapátra. Egy évig a Növényvédő Állomáson főmérnök, majd a Gabona Kutató Intézethez kerül, innen nevezik ki a Zöldért termelési osztályvezetőjének. Ezt követően lett a Makói Hagymatermelési Rendszer vezetője. — Akkor volt a spiccen a termelési rendszer, amikor én voltam a vezető. Végül mégse úgy sikerült, ahogy szerettük volna, így nekem onnan menni kellett. Például, ha jött valaki, és nem valamelyik tsz-elnököt kereste, hanem engem, akkor az nem tetszett az elvtársaknak. Magyarul megfúrtak — magyarázza az egykori főhagymás. A. Béla (Maroslele) 14 éve házasodott össze feleségével, azóta a házaspár folyamatosan foglalkozik hagymatermeléssel. Csak fokhagymájuk van, 1 hold tavaszi, s fél hold őszi. Béla, aki mezőgazdasági gépszerelőként végzett a makói szakmunkásképzőben, a MOL egyik kft-jének, a Petrolszervíz Kft-nek az alkalmazottja. 1994 óta tagja a maroslelei képviselőtestületnek. Szülei nyugdíjasok, de még mindig raknak hagymát. — Maroslelei gyerekként ebben nőttem fel. Akár apai, akár anyai ágon mindenki foglalkozott hagymával, tsz-ben dolgoztak, illetve háztájiban. A mindennapi élethez, a megélhetéshez nekünk nem fontos a hagyma, de ami most itt a fejünk fölött van, ez a ház, az a hagymának köszönhető. A mi előre menetelünket a hagyma határozta meg. Bérli a földet, amin hagymatermesztést folytat, mert más növényt nem akar termelni, és a vetésforgó miatt mindig más területen kell gazdálkodni. A faluban az elsők között volt, akinek már rendelkezésére állt a hagymakihúzó. A gépi rakású fokhagymával szemben azonban szkeptikus. — Hagyma átvevőként is dolgozok, s mint átvevő egyből tudom, hogy melyik gépi rakású, mert az rosszabb minőségű. Az egyik barátom géppel rakja az őszit, én a saját fél holdamat az ő 1 holdjáért nem adtam volna oda. Annyi különbség volt a kettő között minőségben. A rakáshoz és a szedéshez van napszámosa, 3-4 személy. Nem tart tőle, hogy a napszámosok miatt megbüntetik. — Ugyanakkor az az igazság, azért nem akarom kibővíteni a termelést — amihez több napszámost kellene dolgoztatni, mert benne van az emberben, hogy kijöhetnek 160