A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographicae 2. (Szeged, 1998)

Kőhegyi Mihály–Nagy Janka Teodóra: Bónis György és társai jogi népszokásgyűjtése Tápén (Forrásközlés) II.

hatalom gyengülésével - már a Garam menti gyűjtés eredményeit publikáló cikkében is foglalkozott a szerző.

7 Csak sajnálhatjuk, hogy a további, az anyag szerkezetéből következően az egyes jogágak leglényegesebb változásait összegző részek töredékesek maradtak. így azt sem tudjuk, hogy a Papp-féle kérdőív általános részében szereplő Pereskedés, bíráskodás kérdőpontjainak (11-25.) összefoglalását hol helyezte el elemzésében Bonis. A gyűjtött anyagból differenciált kép tárul elénk a falu igazgatási, s ezen belül bíráskodási rendszeréről - ez jelentette Börcsök Vince számbavételének alapját is.

8 A gyűjtők közel tucat cédulája tanúskodik arról, hogy személyesen is megfigyelhették a községi bíró előtt zajló pereskedést. A tápéiak akkor fordultak bíróhoz, ha például valaki elszántotta a másik földjét, ha lopás történt, ha a szomszédok között vita támadt, ha a házastársak elváltak, s nem tudtak megosztozni, továbbá mezei rendészeti ügyekben, öröklés, osztályos egyezség ügyében, vagy egyszerűen csak tanácsért, mert nem akartak „fej nélkül cselekedni ". A személyi jog kérdéseinek középpontjában a jogképesség és a cselekvőképesség áll, de szóba kerülnek a gyűjtés időszakában ismert ragadványnevek, továbbá a névhasználat rendje is. A közgondolkodásban nem tettek különbséget jogképesség és cselekvőképesség között - a cselekvőképességre is a jogképesség kifejezést használták. A korabeli jogi szabályozás szerint jogképes, de cselekvőképtelen elmebetegről azt tartották „ nem jogképes ". Vélekedésük szerint a „ hülye, hígeszű, könnyű gondolkozású, önfejű, pazarló" elmebetegek „nem szerezhetnek semmit", ellentétben a jogképes nyomorék, testi hibás személyekkel, akiket „jogképeseknek" tekintettek. Az országos gyakorlattal egyezően Tápén is szembeötlő a nők jogképességének, a nők és a szülőkkel együtt élő nagykorú gyermekek cselekvőképességének megváltozása a népi jogtudatban a két világháború között. Korábban egyedül a gazdát tekintették „teljesenjogképesnek" és cselekvőképesnek a nagycsaládon belül. Az atyai hatalom alatt állók a feudális magyar jogban a teljes kor vagy nagykorúság, a 24. életév elérése után is csak az osztállyal váltak önjogúvá, és így cselekvőképessé.

9 Mindez tovább élt a nagycsaládok fennmaradásáig, bár az 1877:20. te. fő szabályként csak a gyermek 24 éves koráig tekinti fennállónak az atyai hatalmat.

10 Míg a paraszti jogszemléletben a nagycsaládon belül még az első világháború előtt is a gazda szinte kizárólagos rendelkezési joggal bírt ingó és ingatlan vagyontárgyak esetében egyaránt, addig - mint a tápéi példák is mutatják - a két világháború között pl. az ingatlan átruházása esetén a férfi már nem dönt felesége nélkül, megszűnik a nagycsaládokra oly jellemző vagyonközösség, s a szüleivel együtt lakó gyermek saját maga számára is szerezhet, gazdálkodhat. A dolgok körében a paraszti jogtudatnak megfelelően az ingóval szemben a tápéiak is az ingatlannak tulajdonítanak nagyobb fontosságot, elsősorban földet, házat értve alatta: olyasmit, amit „nem lehet ide-oda mozgatni", „nem lehet ingatni". A dologi jogok közül a leglényegesebbnek a tulajdont tartották, de az ezzel kapcsolatos válaszokat 7 Bónis Gy. 1941.290. 8 Börcsök V. 1971.243-247. 9 Béli G. 1996. 16. 10 Magyar Törvénytár 1896., Mezey B. 1997. 127., Tárkány Szűcs E. 1981:50. 229