A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Ethnographicae 2. (Szeged, 1998)

Grynaeus Tamás: „Lappongva gyógyítgató paraszt orvosok” Szeged környékén a századfordulótól napjainkig

A betegek személyesen keresték föl, vagy csak hozzátartozójuk vitte el ruhadarabjukat (ing, zsebkendő). A beteg (vagy hozzátartozója !) csuklójának-pulzusának megfogásából és a maga előtt kiterített ruhadarabon tervszerűen mozgatott kő, ill. kicsiny tükör segítségével állapította meg a betegséget, a rontás okozóját és mértékét. A Tisza fontos határvonal: „azon túl nem akarok hatolni" - mondta, viszont a tiszántúli tudósoknak ezen az oldalon „nincs gyógyító ereje". Egy, a folyón túli beteg baját nehezen tudta megállapítani, mert „víz van köztünk". A fürdetést égő petróleumlámpa (villanylámpa nem jó) fényénél éjfélkor kellett kezdeni, s szótlanul végezni. A két idegen kútról hozott vizet az otthoniból 9 literre egészítette ki. (A vizet is szótlan kellett hozni, ha kerékpárral ment, csöngőjét sem használhatta!) Ebbe a vízbe bele kellett főzni 3 mezsgyéről egy-egy marék füvet, 3 útszéli kereszt mellől és 3 keresztútról való földet, 3 nádasból való mohát, 3 kanál háromféle sót (pl. konyhasó, keserűsó, timsó vagy kálisó), 9 féle magot s végül a beteggel azonos nevű 3 halott sírjáról (más-más temetőkből) egy-egy marék földet. Majd megfordított szitán teknőbe szűrték a főzetet, és benne háromszor egymás után, mindig felülről-lefelé lemosták a beteget, végül egy napnyugatnak ásott gödörbe öntötték, betemették, rávizeltek. (A fürdő összetétele esetről-esetre kismértékben változott.) A fürdetéshez használt szappant koldusnak kellett adni. Tehénrontás esetén a házat sóval - amire előbb 27 (azaz 3x9) Úrangyalát imádkozott - kellett körülszórni, s a maradékot kútba dobni. A távozó beteggel vagy hozzátartozójával valamelyik ruhadarabját (kendő, kalap, kötény) megfordíttatta, s meghatározott időre visszarendelte. Megfigyelhető volt, amint tevékenysége során a sokfelől érkezett betegek és a gyógyító között mágikus, gyógyító közösség alakult ki. A páciens, kultúrája és baja miatt, már eleve erre van hangolva: „Mindig nevettem az ilyen dolgot, de most már, hogy rajtam megesett, nem nevetség" mondta az egyik beteg. A folyamat a tudós fogadó formulájával kezdődött (Éreztem, hogy jönnek, Tudtam, hogy jönni fog), majd boszorkány történetek sikeres gyógyításai közé fűzött elmesélésével folytatódott. A rezonancia megteremtődvén a gyógyító magyarázata (boszorkány, kötés, rontás, stb.) lelki realitást, valóságértéket nyert, azaz a survival elemek mindkettőjükben revival elemekké alakultak át. Ami számunkra mozaikszerűnek, töredékesnek tűnik, azt bennük a folklór alaprétegét képező, élő hiedelemvilág foglalta egységbe. Dóczi István működése már kétségtelenül a bomló hagyományos paraszti társadalom és kultúra idejére esik. Ezért fenyegetőzhetett bántásokra, sértésekre hivatkozva azzal, hogy abbahagyja a gyógyítást. Erre utal olykor tudálékos szóhasználata, egyszerű patikaszerek rendelése és árusítása, azaz újításai, valamint egyénisége fokozottabb hangsúlyozása is. A gyógyító tudáson túl a jós, pap, költő, közösségi vezető egyes vonásai is megtalálhatók benne (imádság, gyónás, áldozás kérdésébe; szerelmesek, házastársak dolgába beleszólt; költői képeket-kifejezéseket használt), ezzel emelkedett az átlag fölé. Életútja is ezt mutatja: mindkét szemére megvakulva kezdetben koldult (Itt röviden utalok arra, hogy a Szeged környéki folklórban is a koldusnak fontos szakrális közvetítő, közbenjáró szerepe van!), majd jósolt, végül a nagyapjától látott-hallottakat fölhasználva gyógyítani kezdett. Ez másfelől azt is jelzi, hogy az adott időszakban, közösségben, képességekkel és testi adottságokkal az egyén előtt milyen lehetőségek álltak. IV. A mintegy 1000 tanyából és az ötvenes években kialakult faluközpontból álló Domaszéken századunk tízes éveitől a '60-70-es évekig az alábbi gyógyítókról tudunk (nő:férfí arány = 6:9) : a már említett Tüdő Vince tanítványaként tartják számon „Farkas 145