Bárkányi Ildikó - Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2019. Új folyam 6. (Szeged, 2019)
Régészet - Oravecz Hargita: Szekeres László emlékére. Földbeásott agyatárolók a Kőrös-kultúra Ludas-Budzsák-i településen
Oravecz Hargita Földbeásott agyagtárolók a Körös kultúra Ludas-Budzsák-i településén valamennyi gödörben fordul elő. A gödrök alig nagyobbak, mint a tárolók, felülről nézve oválisak, oldalnézetből teknőszerűek, faluk olykor aszimmetrikus, egyenes, simára nyesett, néhány esetben „kezelésre” utaló nyomokat is mutatnak. A 2. tárolót rejtő gödörnek az alja és az oldala - a metszetrajzi utalások szerint - száraz és kemény volt, olyannyira, hogy a tartály fenekével teljesen összeragadt (6. kép 2b). Az ilyen mérvű száradást csakis nagyobb hő hatásának lehet tulajdonítani. Hasonló mértékű szikkadást a 3. tároló gödrében is sikerült megfigyelni, ennél körbe, a falán 8-10 cm vastag, szilárd réteg képezett (7. kép 3f). Az 5. gödör fala pedig - a naplóbejegyzés szerint - körös-körül l,5-2cm vastagon rétegben kiégett. Mindkét jelenség magyarázatát Ikvai Nándor és Füzes Endre néprajzkutatók 19-20. századi gabonás vermekről írott leírásában találjuk. A verem készítése során gyakran alkalmazott eljárásként említik a szárítást és az égetést, aminek célja egyrészt a gödörfalak megerősítése és szigetelése (a talajvíz okozta nedvesedés kizárása), másrészt a fertőtlenítés, a nedvesség okozta penészesedés elleni védekezés volt. Gyakran került sor az alkalmazásukra a települések mélyebb, vizesebb részein, ahol az elvermelt gabona fokozottabb vizesedésnek volt kitéve [Ikvai 1966, 358, Füzes 1984,98). Rendeltetésük a budzsáki gödröknél is ilyesféle - a gödör szárazon tartása és a gombásodás elkerülése - lehetett. A gödrök egyikénél sem sikerült teljes - szájtól fenékigtartó - mélységet megállapítani. Jóformán az alsó, löszbe mélyedő szakaszukat ismerjük, tulajdonképpen ahová a tartályok estek. (A felső részük hiányzik, amit csak a nyílások magassága alapján tudnánk megítélni). A gödrök sehol sem érnek talajvizet, fenekük legalább 2 méterrel magasabban volt, mint a talajvíz,12 ezen a szinten ahol a víz már bizonyosan nem jelentett komolyabb veszélyt. A mélységük leginkább a tartályok méretétől függött [csak akkora méretű gödröt ástak, amekkorára a tároló méretétterveztek.) Minél nagyobbakvoltak, annál 12 Schulmann Imre feljegyzése alapján a szondáiban ez a felszíntől számítva,- 350-380 cm mélyen jelentkezett. mélyebbre kerültek. A metszetrajzok alapján ítélve, minimum 100-130 cm-el voltak lentebb az egykori járószintnél. Valamennyi gödör a lösztalajba van mélyítve. A vermek kapcsán ismeretes, hogy a lösztalajnak fontos szerepe volt a mélységi tárolásban. Ez a talajtípus kötött szerkezetű, nagyobb mennyiségben tartalmaz agyagot, és csak mérsékelten vízáteresztő, a talajvíz nehezen jut át rajta. Emellett, gyengén lúgos kémhatással is rendelkezik, pH értéke 7,0-nál nagyobb, ami a tárolásra károsan ható gombák szaporodását jelentősen csökkenti. A löszben lévő gödröknek kisebb esélye volt a nedvesedésre, tartalmuknak pedig a penészesedésére [Ikvai 1966,359, Füzes 1984,112). (Sokkal inkább a tárolók körül összegyűlő csapadékvíz okozhatott problémát, ami a laza szerkezetű, homokos feltalajon könnyen leszivároghatott.) A tárolásban a mélység megválasztásának nagy jelentősége volt, ezáltal lehetett a gödrök belső hőmérsékletét szabályozni. A vermeknél sikerült megállapítani, hogy minél mélyebbre kerültek, annál alacsonyabbá és kiegyenlítettebbé vált a hőmérsékletük. A hatékony tárolás egyik alapkövetelménye ugyanis az alacsony és lehetőleg egyenletes hőmérséklet. Vidékünkön a talajnak 1 m mélységben, átlagos időjárási viszonyok mellett, februárban min. 4,3 celsius fok, augusztusban maximum 17,9 celsius fok átlag hőmérséklete van. Méterenként átlagban 1 celsius fok talaj hőmérséklet csökkenéssel lehet számolni (Ikvai 1966, 359-360). A tárolók anyaga egy kékesszürke színű agyag, feltűnően különbözik a háztartási edények anyagától. Közismert - bár anyagvizsgálat nélkül nyert megállapítást - hogy ez az agyagféleség nem más, mint a környék lakossága által jól ismert karbonátiszap (réti agyag, székes agyag), ami ennek a vidéknek egy sajátos képződménye. Nagyobb mennyiségben a Ludas tó medrében fordul elő. Jellegzetessége a magas agyagfrakció és a szénsavas mésztartalom. Vizes állapotban jól alakítható, kiszáradva megszilárdul és vízrekesztővé válik. Vályogvetésre különösen alkalmas, egyéb rendeltetéséről nem tudunk (Iványosi-Szabó 2016,18). 19
