Bárkányi Ildikó - Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2019. Új folyam 6. (Szeged, 2019)
Művészettörténet
Nátyi Róbert Két szegedi grafikus, Buday György és Vadász Endre kapcsolata Vadász az aprólékos részletek, a hétköznapi élet mozzanatainak, a létezés finom rezdüléseinek kitűnő, már-már anekdotikus megfigyelője és bravúros rajztudású rögzítője, addig Buday a drámai tömörítések, a lényegre törő, sallangmentes tartalmak robusztus erejű sommázó megjelenítője volt. Eddig a szakirodalom nem szentelt kellő figyelmet annak, hogy vajon mennyire hatottak egymásra, pontosabban pályafutásuk folyamán, milyen szakmai kontaktusok alakultak ki köztük. Kettejük barátsága, kapcsolata azért is jelentőség teljes, mert éppen a két város, Debrecen és Szeged - elsősorban munkásságuknak köszönhetően - számított a két világháború közötti korszakban a magyar grafika két legfontosabb vidéki fellegvárának. Szerepvállalásuknak jóvoltából a művészeti centrumok közötti információáramlás, a kiállítás cserék, a népszerűsítő előadások, cikkek folyamatos hatóerőként működtek. Szervezői aktivitásuknak, katalizátor szerepüknek köszönhetően a kulturális, szellemi tömörülések közötti interakció mértéke úgy tűnik nagyobb lehetett, mint az eddig sejthető volt. A Szegedi Kisgrafika Barátok Körének alapítói (dr. Lusztig István, dr. Némedy Gyula, Déry Ernőné, Palócz Sándor stb.) - Vadász exlibriseinek leglelkesebb gyűjtői - kapcsolatban álltak Budayval és a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumával is (Sz. Kürti 1979, 324). Vadász Endre egyik legjelentősebb rézkarc sorozata, a Haláltánc mappa is például a Szegedi Kisgrafika Barátok Körének kiadványaként jelent meg (Vadász 1936). Buday pedig, 1934. április 24-én személyesen is részt vett a Kör, alakuló ülésén.1 így a közvetítés könnyen elképzelhető, hogy rajtuk keresztül történt meg. A forrásokkal bizonyítható, a harmincas évek első harmadára datálható kapcsolatfelvételük előtt, feltehetően - a minden öt érdeklő témában alaposan felkészülő - Buday már ismerte a befutott, idősebb alkotó munkáit. Meglepetésszerű, igen gyors szakmai fejlődését tudatos tájékozódás előzte meg, melyben a kortárs európai és magyar grafika eredményeinek, a legjelentősebb mesterek munkásságának a számbavétele csak úgy beletartozott, mint a modern művészet útvesztőiben történő stiláris igazodás, illetve 1 Sz. n.: Egyesületet alakítanak az ex-libris gyűjtők. Délmagyarország, 1934. április 25. 8. a műfaj céljainak a tisztázása. Ha megnézzük Vadász korai xilográfiáit, akkor azt az észrevételt tehetjük, hogy például a Nyugat 1931. 18. számában megjelent Pihenő című metszetének drámai megvilágítása, a hatásos fekete-fehér kontrasztok, a véső nyers futamai és a plasztikus megoldások valószínűleg hatottak Buday első grafikai próbálkozásaira. Mint láthattuk, a Boldogasszony búcsúja kapcsán éppen ekkor alakított ki Buday robosztus fény-árnyékhatásokra épülő, erőteljes térbeliséget érzékeltető, személyes stílusát. Igaz, hogy Vadász későbbi magasnyomású lapjait tanulmányozva modoruk teljesen más utakon jár, így többek között az 1937-ben kiadott Hazatérők fametszetű lapjai, már közelítenek a rézkarcain és festményein megismert elbeszélő előadáshoz (Vadász 1937). Korábbi dúcaival ellentétben már nem plasztikus formákban gondolkodik, hanem a vonal és a fehér felületek túlsúlya válik meghatározóvá kompozícióiban (Sz. Kürti 1979, 322). A Buday által metszett Kis Kalendárium egyvonalas rajzokra épülő, meseszerű illusztrációira is hathatott Vadász könnyed, levegős, elegáns vonalvezetése. A két életmű ezen felül megegyezik abban, hogy mindkettőjük szakmai elismertsége, a dél-alföldi településről történt elköltözésük után teljesedett ki. Buday művészi formálódásának első meghatározó évei ugyan a Tisza-parti városhoz kötődnek, de ötesztendőnyi működést követően, 1936-tól külföldön élt és alkotott. Vadász viszont a Szegeden dolgozó Heller Ödön (1878-1921) festőművész szabadiskolájában eltöltött rövid tanulmányait követően (1918-1919) húsz esztendős korában elhagyta a várost, hogy 1921-től a fővárosban fényképészetet tanuljon, majd 1922-től 1927-ig a Képzőművészeti Főiskolán folytatta képzését. A tragikusan rövid életű Vadász már a húszas évek közepétől elismert, sikeres grafikusnak számított. Ezt jelzi, hogy 1925-ben a Szépművészeti Múzeum már vásárolt tőle munkákat, ráadásul még ugyanebben az évben elnyerte a Szinyei Társaság Fruchter-díját. Az Ernst Múzeum vagy a Nemzeti Szalon tárlatain folyamatosan, évről-évre szerepelt műveivel. Egykori mestere Glatz Oszkár (1872-1958) 1926-1927-ben rábízta a főiskola mohácsi művésztelepének vezetését. Diplomája megszerzésének az évében tagja lett 414
