Bárkányi Ildikó - Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2019. Új folyam 6. (Szeged, 2019)
Történettudomány - Medgyesi Konstantin: Bibó István koalíciós évekbeli demokrácia-értelmezéseinek recepciója
Medgyesi Konstantin Bibó István koalíciós évekbeli demokrácia-értelmezéseinek recepciója központi helyet foglal el. Ellentétben Bibóval és az értelmiség nagy részével, a magyar népesség zömének ez a tény nyilván nem kerülte el a figyelmét, és ezért szavazott minden választás alkalmával elsöprő többséggel a nem kommunista pártokra" - írja Ungváry (Ungváry 2000]. Szilágyi Sándor, aki a Magyar Panteon sorozat számára összeállította a Bibó legfontosabb írásait tartalmazó kötetet, a kiadvány előszavában arról beszél, hogy Bibó Istvánnak a második világháború utáni három évben írott tanulmányain megfigyelhető: „ahogy a kommunisták egyre erőszakosabban igyekeznek kiszorítani minden más politikai erőt a küzdőtérről, vagy alárendelni a maguk akaratának, Bibó - elvei fenntartása mellett - egyre messzebb hátrál” (Szilágyi 2001,11]. A Szilágyi által vázolt „hátráló” Bibó-kép plasztikusan illusztrálja Bibó esendő közéleti karakterét, illetve a jelenséget, miszerint a rendszerváltozás után milyen komoly teret nyert a bibói recepcióban a „naivitás” tematika. Kiss Andor szerint arra a „vádra", miszerint Bibó szerepet játszott '45 után a kommunisták „elfogadásában" és az „antidemokratikus irányváltásban”, érdemi „cáfolat nem született" (Kiss 2002,103]. Kiss úgy véli, „halvány cáfolatnak” nevezhető, hogy Bibó a magyar demokrácia esélyeinek számbavételekor nem vette eléggé figyelembe a külpolitikai tényezőt. A Bibó életművéről monografikus igényű kötetet jegyző Kovács Gábor is igyekszik körbejárni a „naivitás” tematikát. Kovács is elismeri, hogy „Bibó tévedett a Kommunista Párt szándékait illetően” (Kovács 2004a, 295]. A kérdést elemzendő Kovács az ismert bibói ösvény-metaforát hozza elő. (Bibó úgy vélte, szűk az ösvény a kommunizmus és a parlamenti demokrácia között, de az ösvény járható.] Kovács Gábor6 6 Kovács Gábor egy másik tanulmányában a bibói tévedés tematikáról így ír: „Manapság a legtöbb kritika éppen Bibó 1945-48 közötti írásait éri. Valóban: hajlott arra, hogy a mindenkori politikai szituáció nyitottságát túlhangsúlyozza. Konkrétpolitikai elemzéseinektévedései is ebből az alapállásból fakadnak: ameddig csak lehetett, azt akarta sugallni, hogy van kiút az általa is látott közelgő zsákutcából, hogy mégis lehetséges politikai cselekvés. Az életút alapvetően meghatározta Bibó demokráciafelfogását. Nyilvánvalóan nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy valójában sohasem élt politikai demokráciában. Politikai szocializációja megfogalmazása szerint „hamarosan kiderült, hogy ez az ösvény túlságosan is keskenynek bizonyult: egyetlenegy kommunista párt sem tudott és nem is akart végig menni rajta. Bibó azonban fenntartásai ellenére látszólag mégis bízott ebben, nemcsak 1945-ben, hanem 1946- ban és 1947-ben, amikor is a konkrét politikai események egyre kevesebb okot adtak erre a bizalomra” (Kovács 2004a, 296]. Gyurgyák János a magyar nemzeteszme történetéről írott kötetében a „bibói életmű talán legnagyobb paradoxának” nevezi, hogy Bibó az 1945 és 1947 közötti publicisztikájában a „kompromisszumok és engedmények terén jóval messzebb ment el, mint az általa kíméletlenül - s az esetek egy részében nem is jogtalanul - bírált, a Habsburg Birodalommal kiegyezést kereső Andrássy, Eötvös és Deák" (Gyurgyák 2007, 460]. Scheibner Tamás „illúziónak, mítosznak” nevezi azt a bibói megközelítést, reményt, miszerint a „koalíciós időszak az átmeneti szabadság politikai szempontból valamelyest nyílt kifutású periódusa volt” (Scheibner 2014, 15]. Papp István úgy véli, Bibó politikai meggyőződését leginkább A magyar demokrácia válsága című tanulmányával lehet jellemezni. A történész hangsúlyozza, az írás az utóbbi időkben inkább „Bibó kritikusainak szolgálhat eszmei munícióval, abban a Horthy-rendszerben zajlott le, amelyről ma történészkörökben meglehetősen élénk vita folyik, de abban azért legtöbben egyetértenek, hogy parlamentáris rendszer volt ugyan, ám aligha demokratikus. Bibó személyesen demokráciával akkor találkozott, amikor a harmincas években hosszabb-rövidebb tanulmányutakat töltött Svájcban, Franciaországban és Hollandiában, s ez is akkor történt, amikor a demokrácia határozott defenzívában volt a különféle típusú totalitarizmusokkal szemben. Mivel nem élt benne egy létező politikai demokrácia konfliktuális politikai világában, hajlott a demokráciának, mint kissé testetlen és idealisztikus politikai formának a megjelenítésére. Politikai érdeklődése, politikai világképe, politikai tapasztalatai és léthelyzete szinte predesztinálták arra, hogy a rendszerváltások specialistája legyen. Elképzeléseiben a politikai demokrácia többnyire mint egy átmeneti szakaszt követő majdani kívánatos állapot volt jelen. Intellektuális erőfeszítéseinek java része az átmenetek lehetséges változatainak kidolgozására és ezen átmenetek buktatóinakaz elkerülésére irányult. Voltaképpen a demokrácia tömeglélektani, politikai pszichológiai és intézményi előfeltételeinek kidolgozása érdekelte elsősorban” (Kovács 2004b, 298-299]. 183
