Bárkányi Ildikó – F. Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2017., Új folyam 4. (Szeged, 2018)
Néprajz
Mód László Mert művész a gölöncsér." A szentesi kerámiaközpont a 19-20. században munkásságába, vagy az agyagipar fejlesztésére vonatkozó törekvésekbe engednek bepillantást. A helyi kézművesség jelenkori állapotának fel- térképezése kiváló lehetőséget teremtett arra vonatkozóan, hogy interjúkat készítsek azokkal, akik napjainkban is foglalkoznak a fekete-, illetve mázas kerámia gyártásával. Az egyéni életutak mellett szépen kirajzolódott a kézműves technika átadásának a folyamata, illetve azok a tényezők, amelyek alapvetően meghatározták és befolyásolták az ágazatot. Szinte mindegyik kézművessel sikerült közeli, már-már baráti kapcsolatot kialakítani, így részletesen megismerhettem életútjuk minden apró részletét, és az általuk gyakorolt kézműves ágazathoz fűződő viszonyukat. Úgy gondolom, hogy jórészt ennek tudható be az, hogy kirajzolódtak az agyagművesség jelenkori állapota és az egyéni életsorsok közötti összefüggések. Adatközlőim közül életkora és tapasztalatai miatt Bese László emelkedett ki, akivel több interjút is készíthettem, lakóhelyén pedig alkalmam nyílt arra, hogy megfigyelhessem és dokumentálhassam a díszedények gyártásának folyamatát, az agyag előkészítésétől az égetésig bezárólag. A szentesi agyagiparosok a 19. század közepén A több éven keresztül folytatott levéltári kutatómunka során a témával kapcsolatban jelentős mennyiségű anyagot sikerült összegyűjteni, melynek zömét főként tanácsi iratok és a tanácsülési jegyzőkönyvek bejegyzései alkotják. Ez azzal magyarázható, hogy a korsósok tevékenységét különböző okok miatt a mezőváros elöljáróságának szabályoznia kellett. A források tetemes hányada nemcsak a tanács és az agyagedények előállításával foglalkozó kézművesek sokoldalú kapcsolatáról árulkodik, hanem néhány esetben bepillantástnyerhetünkamesterséggyakorlásának mozzanataiba, illetve a munkakörülményekbe is. Az edények égetése állandó tűzveszéllyel fenyegette a települést, éppen ezért a város vezetői különös gondot fordítottak arra, hogy az iparosok csak a kijelölt térségeken űzhessék szakmájukat. A tanács 1849-ben meghatározta és kijelölte az égetőkemencék, valamint az edényszárító gödrök helyét,10 11 amelyeket a korsósok egy ideig ingyen használhattak. 1853-ban azonban az illetékesek azt a határozatot hozták, hogy a területek után az érintetteknek évente bizonyos összegű haszonbért szükséges fizetniük. A korsósoknak tehát engedélyért kellett folyamodniuk azért, hogy mesterségük gyakorlásához megfelelő nagyságú térséget kaphassanak. A területet az elöljáróság által megbízott személy jelölte ki számukra. Az 1850-es években az iparosok próbáltak az égetőkemencék közelében lakóházakat építeni, mivel a mesterség gyakorlását meglehetősen megnehezítette az a körülmény, hogy az égetendő edényeket nagyobb távolságról kellett a Nagyvölgy sorra szállítaniuk.11 Az agyag bányászatát, a putrihelyek használatához hasonlóan, igen szigorúan szabályozták, éppen ezért a nyersanyagot a korsósok csak a tanács által kijelölt térségekről szedhették ki. A kitermelési helyekért meghatározott haszonbért kellett fizetniük, melynek összegét az elöljáróság határozta meg. Az 1863. július 18-án készített jelentésükből kiderül, hogy a korsósok a különböző határrészekből származó agyagot vegyítették egymással: „...miszerint az e tájékról nyerhető agyagot nem használhatják, hanem a Veker alji laposból vehető agyag keverésére alkalmas, sőt szükséges; míg más részről említett vegyiték nélkül a Veker alji agyagot sem használhatnák egyedül.”12 A forrásokból kitűnik, hogy Szentesen nemcsak korsósok dolgoztak, hanem már az 1840-es években tálasok is tevékenykedtek. Erre utal a tanulmányban elemzett társulati szabályzat is, amelyben mindkét kifejezés szerepel. Érdekességként említhetjük meg, hogy a Koszta József Múzeum néprajzi gyűjteményében található egy olyan butella, amelyet 1844-ben Vas János helybeli agyagiparos készített. A pálinkás edényen olvasható butellaversben a mester korsósként határozta meg önmagát (Mód 2004, 10 Ekkor Vas János, Sarkadi Fazekas Mihály, Kábái József, Sarkadi Fazekas János, Szatmári Lajos Varga Mihály, Komendát István, Kovács János és Sarkadi Fazekas Sámuel kapott területet a város szélén, az ún. Nagy völgy soron ahhoz, hogy égetőkemencéket és edényszárító gödröket létesítsen. 11 A téma kifejtését lásd részletesen: (Mód 2006). 12 MNLCsMLSzLV. B 145 a. 17. Szentes város tanácsának iratai. Tanácsülési jegyzőkönyvek, (a továbbiakban: Tjgykj 1863.1322. 290
