Bárkányi Ildikó – F. Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2017., Új folyam 4. (Szeged, 2018)
Néprajz
Mód László Mert művész a gölöncsér." A szentesi kerámiaközpont a 19-20. században 41). Ez a példa azt bizonyítja, hogy a szentesi korsósok nemcsak feketeedények készítésével foglalkoztak, hanem egyesek közülük mázas termékeket is csinálhattak.13 Használati edényből díszedény A kerámiaközpont kialakulásához hasonlóan azt sem tudjuk pontosan dokumentálni, hogy Szentesen az iparosok repertoárjában a használati edények mellett a díszedények mikor, és milyen körülmények között jelentek meg. A kortársak teljes mértékben tisztában voltak azzal, hogy pontosan milyen tényezők vezettek az agyagipar válságához.14 A kialakult helyzetet a korabeli sajtó így jellemezte: „Nyakukra nőtt a takaros és olcsó mázos pléh-edény. Pedig az ugyancsak romlandó dolog és hozzá egészségtelen. Hány pléh-edénygyárban koboztak már el vaggon- számra ártalmasnak bizonyúlt mázzal bevont lábasokat, fazekakat, bögréket stb.”[SzENTESi Lap 1911, aug. 10,2) Az egyik újságcikkben, amelyik Berényi Bálint munkásságát mutatta be, azt olvashatjuk, hogy az idős mester szerint az első világháború után tovább csökkent az agyagáruk iránti kereslet, amelyeket már csak a kubikosok és a napszámosok vásároltak [Magyar Alföld 13 Füvessy Anikó kutatásai szerint a mázas készítmények Szentesen az 1840-es években jelentek meg, amit bizonyítanak a hasáb alakú, zöld vagy zöld alapon sárgamázas butellák. Az 1880-as években sárgás színű, új formavilágot kifejező alkalmi edények tűnnek fel, melyeket elképzelhető, hogy beköltöző iparos honosított meg. A városban vörösre égetett, mázzal díszített kanták is készültek, ám ezekből viszonylag kevés maradt fenn (Füvessy 2005,157-158). 14 Az agyagművesség számára Magyarországon az első nagy válságos időszakot a 19. század vége jelentette, amikor a gyáripar fejlődésével a piacot elárasztották az olcsó gyári termékek, a zománcos és öntöttvas főzőedények, a keménycserép tálak, bögrék, illetve az üvegportékák, ugyanakkor a színes, virágos porcelánedények közül is egyre több vált széles körben elérhetővé. A 20. század elejére visszaszorult a reprezentatív edények (bütykösök, kulacsok, butellák) iránti igény is, bár Hódmezővásárhely esetében a tanyavilágban még megmaradt a kereslet az 1940- es évek végéig a tejesköcsögök, a lekváros szilkék, a csirkeitatók, a virágcserepek és az aratás idején használatos porciós tálak iránt (Nagy 2011,154). 1949, jan. 19, 4). Az 1920-as években Schupiter Elemér is tisztában volt azzal, hogy az agyagipar az ún. lemezedények térhódítása miatt szorult fokozatosan háttérbe [Schupiter 1928, 221). Az 1938-ban, Csíkvári Antal szerkesztésében megjelent Csongrád vármegye kötet Szentes kisiparának bemutatása kapcsán utalt a „vasipar" nagymérvű fellendülése és a korsós mesterség hanyatlása közötti összefüggésre: „...ma már ez az iparág az egész országban mind jobban pang, mert az olcsó gyári zománcos-vasedény lassan kiszorította a könnyen törő »cserepet«” [Csíkvári 1938,15). Annyit bizonyossággal leszögezhetünk, hogy az 1890-es évek elején a helyi és az országos kiállításokon a szentesi korsósok közül Molnár Sándor már olyan termékekkel szerepelt, ame- lyekneka megjelölésében a „dísz” jelző is feltűnt. 1890-ben a Bécsben megrendezett általános mezőgazdasági és erdészeti világkiállításon Varga Imre is részt vett, akinek a kerámiáit a bíráló bizottság bronzéremmel jutalmazta. Minden bizonnyal ezekre a díszedényekre figyelhetett fel Németh Imre, az Országos Kereskedelmi Múzeum igazgatója, aki az általa vezetett intézményben 1891. május 15-én megnyitott agyag, cement és terrakotta ipari termékek kiállításán nagy hangsúlyt fektetett a szentesi agyagáruk megjelenítésére. Ez az esemény szolgáltatott apropót Bánfalvi Lajosnak15 ahhoz, hogy a Szentes és Vidéke hasábjain Agyagiparunk a világpiacon címmel bemutassa a szentesi díszedényeket és készítőiket: „Ez egyszerű agyagedények híven őrzik a legremekebb ó-görög és etruszk stil mintáit. És egyik-másik agyagiparosunk e nemben olyan kitűnőt, olyan könnyed - tökélyes formákat, olyan szemnek tetszetős remekeket produkál, melyek méltán felköltötték a szakértők figyelmét. Varga Imre, Molnár Sándor, Ácsi Kovács József kiváló mesterei ezen agyagedény-gyártásnak. 15 Bánfalvi Lajos családja az 1850-es évek első felében telepedhetett le Szentesen. Elemi iskoláit és a gimnáziumot már itt végezte. 1889-ben települt vissza a városba, ahol a hetente kétszer megjelenő Szentes és Vidéke társszerkesztője lett. 1901 januárjától átvette az újság teljes szerkesztését, valamint a nyomda irányítását is, egészen 1912-ben bekövetkezett haláláig. A lapkészítés mellett hosszabb időn át betöltötte a helyi izraelita hitközség, továbbá a Szentesi Kerületi Betegsegélyező Pénztár elnöki tisztségét. 291
