Bárkányi Ildikó – F. Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2017., Új folyam 4. (Szeged, 2018)
Régészet
„Minek nevezzelek?" Egy gyakori tárgytípus középkori temetőinkből és kincsleleteinkből (Adatok a középkori pecsétgyűrűk kutatásához) Litauszki Zoltán A középkori lelőhelyeken nagyszámban előkerülő pecsétgyűrűk a kutatás „mostohagyerekei". Hiába van belőlük sok, szerte az országban, mégis alig foglalkoznak velük, a kérdés viszont annál több.1 Ebben a tanulmányban terjedelmi okokból tipológiával nem foglalkozom, hanem egy rövid kutatástörténeti összefoglalást követően vizsgálom a gyűrűk történeti előzményeit, elterjedésüket, készítéstechnikájukat, de mindezek felett a legfontosabb kérdésre keresem a választ: „Minek nevezzelek?”, vagyis mi a pecsétgyűrű és mi nem az. Kutatástörténet A középkori pecsétgyűrűk kutatása a 19. század második felében kezdődött. Jelentőségükre Dr. Rómer Flóris hívta fel elsőként a figyelmet, aki úgy vélte, hogy az azonos díszítéssel és olykor értelmezhetetlen köriratokkal rendelkező gyűrűk többsége hamisítvány (Rómer 1870, 263-265; Hlatky 1938, 39-40], A múzeumokba beszolgáltatott és az akkori ásatások során előkerült leleteket a kor neves kutatói (Hampel József, Nagy Géza, Reizner János, Récsey Viktor, Szendrei János, stb.] közölték, többnyire a 12/13-15. század közé keltezve azokat.* 2 1 A tanulmány alapját a szerző 2012-ben megvédett diplomamunkája képezte. Az ehhez nyújtott segítségért itt szeretnék köszönetét mondani témavezetőmnek Liptovszkyné Wolf Máriának és konzulensemnek Lovag Zsuzsannának. 2 Agyűrűklelőhelyeiakövetkezőkvoltak: Máma (Rómer 1870, 262-263, 1-2. ábra]; Kiskunhalas-Kunfehértó (Hampel 1876,160-161; Uő 1880,49-50); Ernesztháza (Hampel 1881, 175-177, 9. kép a-b); Szabadbattyán- Somló-domb (Hampel 1882,144-146,1. tábla 13-18); A 18-19. század híres magángyűjteményeiből is (például gróf Andrássy Manó, gróf Jankovich Miklós, Kiss Ferenc, báró Orczy Lőrinc, Sárközy György, Szalay Ágoston, Tarnóczy Jenő, gróf Tarnóczy Gusztávné, stb.) ismerünk pecsétgyűrűket, melyek a kitartó és lelkiismeretes gyűjtőmunka nélkül elvesztek volna (Kiss 2002, 212). Történeti érdekességnek mondható a Szendrei János által, 1888-ban megrendezett gyűrűkiállítás az Iparművészeti Múzeumban, ahol gróf Tarnóczy Gusztávné másfél évtized alatt összegyűjtött, 2754 rabból álló gyűjteményét mutatták be.3 A kor megítélése szerint a gyűjtemény Közép-Európa egyik legnagyobb, leggazdagabb és legértékesebb kollekciójának számított (Szendrei 1888a, 350-351; Uő 1888b, 3; Uö 1889, 3). Szendrei János közel egy évig tartó kutatása után, több tanulmányt is írt - rövid leírásokkal és képes illusztrációkkal ellátva - a gyűjteményről, melyek nagy érdeklődést keltettek német és francia körökben (Szendrei 1888b; Uő 1889; Uő 1890a). A gyűrűket korszakok és készítéstechnika szerint 13 csoportra osztotta.4 Ennek hatodik csoportját alkották a címeres és pecsétnyomó gyűrűk, melyek Pozsony-Széleskút (Szendrei 1890b, 59-61); CsengeleTemplomhalom (Reizner 1892,238); Besenszöghatára (Nagy 1893, 432-433); Balotapuszta (Hampel 1893a, 368-369,8. kép a-b); Hajdúszoboszló-Aranyszeg (Hampel 1893b, 455,3-4. kép); Akasztó-Pusztaszentimre (Hampel 1894,270); Esztergom-Szentkirályföld (Récsey 1894, 69-70,1. kép a-b); Esztergom-Kőláb (Hampel 1899,75). 3 A teljes gyűjtemény valójában 4157 darabból állt, amit 1889-ben állítottak ki Bécsben (Szendrei 1888a, 350; Uő 1889, 5-8). 4 A gyűjteményben az őskortól kezdve a 19. századig szinte mindenféle típusú gyűrű szerepelt (Szendrei 1888,4-6; Uő 1889,4-5). 69
