Bárkányi Ildikó – F. Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2017., Új folyam 4. (Szeged, 2018)
Néprajz
Mód László Mert művész a gölöncsér." A szentesi kerámiaközpont a 19-20. században földrajzkönyvekből is régóta ismertek. Az ő terrakotta fekete díszedényei azonban jóval többek ennél. Nem elnézően megmosolyogni való népi furcsaságok. Csiszolt formaérzékű, tanult mester ő, akinek munkái hátteréül magasabb intelligencia, történelmi látkör és ösztönös mély magyarság szolgál. Formaérzékét főleg a hun sírleletek ihlették végleges megnyilatkozásra. A jelen kerámiájában hasonlíthatatlan alakú, egyszínű fekete edényei csupán formájukkal akarnak hatni. Évezredeken át ölelkezik bennük a múlt és a jelen formaigénye a nélkül, hogy az ódon, muzeális formák romantikája elterelné a szemlélő figyelmét a jelen követelményeiről. A szép formák örök érvényénél fogva a modern kificamodott agyagfigurákhoz kapatott legmodernebb ember sem kivetni valót találhat bennük, hanem hatalmas többletet amazokkal szemben, akárcsak a Bartók és Kodály által kiásott, ötfokú skálán megszólaltatott ősi népdalkincsünkben a mai dalok mellett. A jelentékenyebb darabok díszítőeleme mindössze: körbefutó fekete matt mezőben, vágtatva nyilazó vitézek sokatmondó egyszerűséggel bevésett alakjai." (Szentesi Napló 1943. máj. 18,4). Dósa Sándor kerámiáiról Berényi Bálinthoz hasonlóan rendelkezésünkre áll egy korabeli képeslap, amelyen az edények három sorban, egytől a harmincegyes számig szerepelnek. Berényivel szemben Dósánál jórészt csak különböző formai megoldásokat tükröző, különböző méretű vázák fordulnak elő. Kerámiának egyik legfontosabb jellemzője a tagolt, bordázott felület, illetve a fülek sajátos megformálása. (2. kép) Amíg Berényi Bálint az 1930-as évektől egyre inkább a díszkerámia gyártására szakosodott, addig fia, Berényi László jórészt megmaradt a használati edények készítésénél.52 Az agyagot a Sárgaparton, a vályogvető telepről szerezte be, ahol a cigányok nagy mennyiségben gyártottak téglákat. Minden évben a szükséges mennyiséget a városházán kellett igényelni, majd az engedély megadását követően az illetékesek az iparosok számára kij elölték a kitér melés helyszíneit. Berényi László rendszerint 1x2 méteres területhez jutott 52 Díszedényeket Berényi Bálint veje, Cs. Kovács László is csinált, aki agyagból állatfigurákat, óratokokat és képkereteket is készített. hozzá, ahonnan az agyagot ásóval 2-3 méter mélységben szedték ki. A mester fuvarost fogadott, aki a nyersanyagot ládás kocsival szállította a Korsós sor 14. szám alá. Berényi László műhelye a lakóházában kapott helyet a szoba és a konyha közötti helyiségben, ahol kívülről fűthető kemence biztosította a meleget. Jobb oldalon, a nyitott előtér felől sorakoztak a korongok. A kemence előtt kapott helyet az ágy, majd az agyagőrlő, a sarokban pedig a festék-, illetve mázőrlő. A gyúrópadot a bejárattal szemben állították fel, amely az agyag előkészítésére, megmunkálására szolgált. Az alapanyagot a kamra mellett lévő helyiségben, az agyagpincében tárolták. Az udvaron, a kocsi bejárattal szemben helyezkedett el az iszapoló gödör, az ólak mellett, a Nagyvölgy-csatorna közvetlen közelében pedig az égetőkemencék sorakoztak. A mázat és a festékeket a Petőfi utca 4. szám alatt működő „Izsák" boltban vásárolta meg. A darabokban kínált festéket mozsárral zúzták össze, majd tarhonyarostán szitálták át. Berényi László két katlant használt az agyagáruk kiégetésére. Ha a szegvári kereskedő, Móró Ferencné leadta rendelését, akkor elegendőnek bizonyult a kisebb, „edényszezonban" viszont a nagyobb méretűt töltötték meg. Ősszel, a szilva érése idején főleg szilkéket gyártottak, karácsony előtt nagyobb mennyiségben viszonttányérok, tálak, kancsók, bütykösök és komatálak fogytak. Amíg a tél kezdetén a disznóölések alkalmával nagyméretű tálak készültek, addig tavasszal kacsaitatókra és virágcserepekre mutatkozott igény. Berényi László a termékek egy részét kereskedőknek adta tovább, akik némi haszon reményében árulták a portékát.53 * Szegvárra, Mórónéhoz a termékeket lovas kocsival szállították, amelyetvesszőből borított kocsikassal béleltek ki. Az árut szalma közé rakták, hogy megakadályozzák az edények sérülését. Az 1940-es évek első felében Szentesen hétfőn a központban, 53 A szentesi agyagiparosok az 1890-es években rendszeresen adták át árujukat ún. cserepes kofáknak azért, hogy teljes munkaidejüket a termelés fokozására fordíthassák. A közvetítő kereskedelemmel foglalkozó személyekCibakházán,Kunszentmártonban,Tiszaalpáron és Tiszaföldváron éltek, akik a portékát a Kiskunságban és a Tiszazugban adták el. A szentesi iparosok az 1930as és az 1940-es években az értékesítését különböző módon szervezték meg. Akadtak olyanok is, akik saját magú k hordták árujukat a tanyavilágba vagy a környező településekre (Szabadfalvi 1986,19). 303
