Bárkányi Ildikó – F. Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2017., Új folyam 4. (Szeged, 2018)
Néprajz
Mód László „Mert művész a gölöncsér.” A szentesi kerámiaközpont a 19-20. században a Kossuth téren, csütörtökön pedig az Apponyi téren tartottak piacot. Az agyagiparosok külön sort alkottak, ahol mindenki a saját helyén árult. A „vidéki" mesterek (vásárhelyiek, mezőtúriak, karcagiak) a szentesiekkel szemben helyezkedtek el. Minden portékát a földre raktak, amelyeket egy székről vagy egy sámliról kínáltak a vevőknek. Bese László Berényi László inasaként, később segédeként a piacra vesszőkosárban talicskával szállította a termékeket. Amelyek nem keltek el, azokat visszaszállították egy közeli kocsiszínbe, melyet a mestere bérelt. A másik raktárukat a Mócz-ház udvarán tartották fent, ahonnan az árut a Kossuth térre vitték. Az iparosok a vásárokban főként használati edényeket árultak, mivel a díszkerámia iránta parasztság körében nem mutatkozott kereslet.54 Berényi László 1942-től szerződésben állt a Hangya Szövetkezettel. A műhelyben vésett, zöld mintákkal díszített leveses tányérokat, kék-fehér illetve zöld korsókat is gyártottak, amelyeket Németországba illetve a tengerentúlra, Amerikába nagyméretű faládákban szállítottak. A mester Budapesten vette fel a rendelést, az égetéshez szükséges famennyiség és a csomagolásra használt ládák vasúton érkeztek Szentesre. Berényi Lászlón kívül az 1940-es években a Szilágyi família is elsősorban a használati edények, főként csirkeitatók, tejesköcsögök és virágcserepek gyártására szakosodott, amelyeket a vevők nemcsak a lakóházuktól vásárolhattak meg, hanem a család tagjai rendszeresen felkeresték a hetipiacokat és a vásárokat is. Szilágyi Sándor 1920-ban kötött házasságot Szoboszlai Szabó Klárával, aki három gyermekkel ajándékozta meg. Mindkét fiának megtanította a mesterség fogásait, de csak József folytathatta, mivel a testvére, János fiatalon elhunyt. Szilágyi Sándor lánya, Klára apja egyik tanoncához, Dömsödi Lászlóhoz ment feleségül, aki a Nagygörgős utcában alakította ki műhelyét. Szilágyiék az agyagot a Sárgaparton termelték ki, amiért a városnak meghatározott összeget fizettek. A mázakat elsősorban Magyarországon 54 Az 192 0-as évek közepén a hely i agyagiparosok számára konkurenciát jelentettek az idegen edénykereskedők, akik házról házra járva értékesítették portékájukat. A kézművesek kérvénnyel fordultak a városi tanácshoz azért, hogy próbálja megakadályozni ezt a számukra káros tevékenységet (Szentesi Hírlap 1926. jún. 24,2). szerezték be, de előfordulhatott, hogy külföldről is rendeltek. A mázas edényeket virágokkal, csíkokkal és pöttyökkel díszítették. Amíg a férfiak a korongozásban jeleskedtek, addig az asszonyok a díszítésben, az égetésben és az értékesítésben működtek közre. A helybeliek tavasszal és ősszel főként a virágcserepeket, nyáron viszont a tejesköcsögöket és a csirkeitatókat vásárolták szívesen. Szilágyiék dísztárgyakat is készítettek, sőt ún. fehér agyagból tűzálló edényeket is gyártottak (CSONGRÁD MEGYEI HÍRLAP 1971. júl. 14, 5). Az 1940-es évek második felében egyre kevesebben foglalkoztak agyagiparral Szentesen, ami a mesterség teljes megszűnésének veszélyét hordozta magában.55 Bese László56 pályaváltása szépen példázza az ágazat fokozatos háttérbeszo- rulásánakfolyamatát. Berényi László hozzájárult ahhoz, hogy Bese László felszabadulását követően időnként Csáknénál, illetve Rácz Jánosnál is dolgozzon. Később egy rövid időre Szűcs Andráshoz került, a városi kertészetbe, ahol virágcserepeket készítettek nagy mennyiségben. A kereslet fokozatos visszaesésével az agyagipar már nem jelenthetett többé biztos megélhetést, ezért új 55 Nagy Vera a hódmezővásárhelyi agyagipar 20. századi változásait vizsgálva kihangsúlyozta azt, hogy az 1950-es évektől a korábban divatos, polgári ízlés jegyében született díszedényeket giccsnek minősítették, követendő mintaként pedig egyre inkább a 19. századi forma- és motívumvilág szolgált (Nagy 2011,153-163). 5 6 Bese László borbély szeretett volna lenni, ám édesapjának nem sikerült olyan iparost találnia, akitől kitanulhatta volna a mesterséget. Bese Lajosnak végül Berényi Lászlóval sikerült megegyeznie, hogy inasként fogadja fiát. Bese László 1940. április 1-jén került a Korsós sor 14 szám alá próbaidőre, melynek leteltét követően mestere három és fél évre szerződtette. Inas és mestere közösen készítettek egy korongot: leástak négy oszlopot, amihez a forgó részt rögzítették a korongtányérral együtt. Bese László a mesterrel szemben dolgozott, aki arra utasította, hogy kísérje figyelemmel az általa alkalmazott technikákat. A műhelyben kiadott munka mellett a „mindenes” szerepkörét is betöltötte. Ha kellett, akkor a gyerekekre vigyázott, bevásárolt, vagy a piacon segített. Két év elteltével már minden edényféleséget el tudott készíteni. Ő vezette a műhelyt, helyettesítette a főnökét, ha távol tartózkodott. A harmadik tanulóév után érkezett el a vizsga ideje, 1943. november 3-án, melynek lebonyolítására az ipartestület 3-4 iparosból álló bizottságot küldött ki. Berényi Bálint (elnök), Szilágyi József és Rácz János körbeülték Bese László korongját, majd mindegyikük rendelt egy-egy edénytípust (tál, köcsög, nagykanta stb.). 6-8-féle terméket csinált, amelyeket Berényi Bálint értékelt (Mód 2010). 304
