Bárkányi Ildikó – F. Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2017., Új folyam 4. (Szeged, 2018)
Néprajz
Mód László Mert művész a gölöncsér.” A szentesi kerámiaközpont a 19-20. században számba vette azokat az akadályokat is, melyek nehezítették a termékek értékesítését. A helybeli iparosok ugyan szerény anyagi lehetőségekkel rendelkeztek, ugyanakkor a városban működő pénzintézetek megfelelő tőkével tudnák őket segíteni. A cikk írója szerint a másik feltétel, amelynek eleget kellene tenni, egy olyan tanműhely felállítása lenne, ahol a mesterek és a tanulók egyaránt képezhetik magukat és „megtalálják mindazon eszközöket, melyek ehhez szükségesek s egyúttal útbaigazítójuk legyen, ki az alakok készítésének titkaira, az égetés és fűtés sok oldaluságára figyelmeztesse és betanítsa s egyúttal gyakorlatilag mutassa meg azon apró, de mellőzhetetlenül szükséges műfogasokra, melyek nem egy közönséges iparágat már a műiparág magaslatára emeltek”. A tanműhely alapvető szerepet játszhatna egy jellegzetes stílus, forma és mintakincs megteremtésében is. Mindez előfeltétele lenne a hazai és a külföldi értékesítésnek, mivel így egy „gyár produktumaihoz” hasonlóan a termékek egyöntetűvé válhatnának. A cikk írója azzal a megállapítással zárta gondolatait, hogyha a kalotaszegi varrottas vagy a torontáli szőnyeg nagy hírnévre tudott szert tenni, akkor a szentesi korsók és cserépedények is képesek lehetnének erre (Szentesi Lap 1892. márc. 27,1-2). 1911-ben számolt be a Szentes és Vidéke arról, hogy Lukács László kereskedelemügyi miniszter a szentesi agyagművességet támogatandó kiküldte a városba Farkasházi Fischer Vilmos43 agyagipari vándortanárt. A minisztérium által szervezett, 1901-től elindított tanfolyamok lebonyolítását azzal a kitétellel végezte, ha kijelölheti az oktatás helyszíneit.44 Szentesen 43 A herendi gyáralapító, Fischer Mór és Salzer Mária a hatodik gyermekeként 1839-ben látta meg a napvilágot Tatán. Apja herendi kézműipartelepén a festészet vezetőjeként tevékenykedett, ahol nagy érdeklődést tanúsította kínai mintakincs iránt. Házasságkötése után Kolozsvárra költözött, ahol 1874-ben festészetet állított fel, amely 1900-ig, Budapestre költözéséig működött. 8-10 festőt foglalkoztatott, akiknek ő maga tanította mega porcelándíszítés fortélyait (Katona 1978,235). 44 A vándortanfolyam a szociálisan nehéz helyzetbe került agyagiparosokrészére új, olcsó nyersanyagokat javasolt. Ekkor ismerték meg több kerámiaközpontban, így Mezőtúron és Szentesen is az ecsetes díszítési technikát, ami a helyi viszonyokközepette korábban teljes mértékben ismeretlenek számított (István 1996,201). kívül 14 településre45 jutott el, ahol felkereste az agyagiparosokat azért, hogy „nemesebb, ízlésesebb formákra, díszítő elemekre [...] színek készítésére, majd Petrik Lajos ipariskolai tanár elképzelése alapján frittelt, kevésbé ólmos mázak használatára” oktassa őket. Bene István ipartestületi elnök Farkasházi Fischer Vilmos társaságában meglátogatta az iparosokat, akik közül 16-an jelentkeztek az 1912. január 1-jé- től március végéig tartandó „agyagkészítési, zománcozási és égetési” képzésre. A miniszter ugyan azt szerette volna, ha a tanfolyam már 1911 őszén kezdetét veszi, ám a Mátéffy Ferenc polgármester által felajánlott, ún. „túl a Kurcán lévő árvaszéki helyiségekből" csak novemberben sikerült kiköltözni. Az elképzelések szerint a város biztosítja a munkatermeket, a fűtést és a világítást, a minisztérium pedig a nyersanyagról, a festékekről és a hordozható égetőkemencéről gondoskodik. Bene István tájékoztatta Kunszentmárton, Szegvár és Mindszent elöljáróságait is a lehetőségről, és kérte őket arra, hogy ösztönözzék a helybeli agyagiparosokat a képzésben való részvételre. Szállásként az illetékesek felajánlották a tanfolyam színhelyét, ahol 2-3 szobát ágyakkal terveztek berendezni a vidéki kézművesek számára. A képviselőtestület végül két helyiséget, az üresen maradt árvaszéki irattárat illetve a közgyámi hivatalt biztosította a résztvevők számára, a fűtéshez valamint az edények égetéséhez pedig négy öl fát bocsájtott a szervezők rendelkezésére. A tanfolyam 1912 első három hónapjában zajlott le a Széchenyi-ligetben álló épületben. A képzés során készített termékekből (kancsók, tálak, vázák, kulacsok, csuprok stb.) március 16-án, 17- én és 18-án a nagyobb termekben kiállítás nyílt, amelynek a védnökségét a város polgármestere látta el. A bemutatott edényeket az érdeklődők megvásárolhatták, Farkasházi Fischer Vilmos pedig 36 darabot a múzeumnak ajándékozott, amelyek napjainkban is megtalálhatók az intézmény néprajzi gyűjteményében. A tanfolyamon szentesi és csongrádi iparosok vettek részt, akik monogramjukat (pl: MGy=Meleg Gyula, CSL=Csákó 45 Hódmezővásárhelyen 200 agyagiparos számára tartott hat hónapos továbbképzést (Nagy 2011, 154). 299
