Bárkányi Ildikó – F. Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2017., Új folyam 4. (Szeged, 2018)
Néprajz
Mód László Mert művész a gölöncsér." A szentesi kerámiaközpont a 19-20. században Lajos stb.) is feltüntették az agyagedényeken. A kerámiák a helyi gyakorlattól teljesen eltérő jelleget mutatnak, vagyis a vándoroktató próbált sajátos stílust kialakítani, de ez úgy tűnik, nem talált követőkre. A kortársak közül voltak, akik a tanfolyamtól egyenesen a helyi agyagipar válságos helyzetének megoldását, és az ágazat modern izációját remélték. Véleményüknek a helyi sajtó hasábjain is hangot adtak: „...százszámra verik földhöz, dobják szemétdombra eddigi készítményeiket, restelvén azokat még árulni is. Egy-kettőre csinálják majd remekbe készült gyönyörűségeiket, miket ha akár otthon, akár idegenbe kiraknak maguk elé a piacra - odasereglenek hozzájuk a vásárlók - elkapkodva a szép szentesi edényeket jól ellátva magukat a szükségesekkel, pótolva azt a sok haszontalan morcsos, töredezett mázos pléhedényt, a miket, szebb és jobb kerülvén, egymásután kihajigálnak az okos gazdaasszonyok.” (Szentesi Lap 1911. aug. 10, 3). Említést kell tennünk arról az állami akcióról is, amely agyaggyúró gépekkel igyekezett segíteni az iparosok tevékenységét. 1910-ben a szerkezetekből Szentesre is jutott néhány darab, amelyeket más kézművesek is igénybe kívántak venni. Elképzelésük az volt, hogy a gépeket elszállítják saját műhelyükbe. Erre azonban sem Ácsi Kovács Imre, sem Mazura Vilmos nem mutatott hajlandóságot, mivel nem értettek a szerkezetek szétszereléséhez. Hiába fordult Pengő József, Rácz Ferenc, Csákó Lajos és Berényi Imre az illetékesekhez, végül az a döntés született, hogy a két iparos nem köteles kiadni az agyaggyúró gépeket.46 A szentesi agyagipar viszonyai 1918 és 1950 között A korszak viszonyairól Schupiter Elemér nyújtott alapos áttekintést a Nagy Imre szerkesztésében, 1928-ban napvilágot látott Szentes monográfiában, amelyben az agyagipart nem meglepő módon a helyi iparművészetet bemutató fejezetben tárgyalta. Nem véletlenül jellemezte a következő módon az agyagművességet: „Voltaképpen ezek 46 MNL CsmL SzL IX. 205. Szli. Áltir. 1910. 200. a fekete cserepek azok, amelyek a szentesi agyagművészetet az iparművészetvonalára helyezik. Első pillanatra az a benyomása az embernek, mikor egy ilyen edénysorozatot megtekint, hogy ízléses, ébenfa csillogással díszelgő formák nem egyszerű kézműiparos műhelyéből kerültek ki, hanem az iparművészek egész seregével rendelkező díszműárúgyár laboratóriumából. A formák olyan tökéletesek, az alakok annyira változatosak, annyi csíny van bennük, hogy méltán gondolkodóba eshetik az ember. Ami pedig a légióként meglepő, hogy feltaláljuk közöttük a legkezdetlegesebb népies edényalakoktól kezdve a görög, etruszk, római formákat is, de vannak a középkorra, a rokoko és biedermayer idők művészetére emlékeztető karcsú vonalorna- mensekkel megalkotott edények is.” (Schupiter 1928, 219-220], Kihangsúlyozta többek között azt is, hogy az agyagiparosok áruval főként Szentest, illetve a környező településeket látták el. A termékszerkezet a következő módon jellemezte: „légióként a kerámiái termékek legolcsóbb és legalacsonyabb osztályát gyártja; a közönséges, vörösre égetett, mázatlan cserepeket, korsókat és tálakat. Ez azonban korántsem azt jelenti, hogy mázos edények készítésével tökéletesen felhagytak volna, hanem mindössze annyit, hogy ez ipari cikkek sokkal nagyobb keresletnek örvendvén, nagyobb mennyiségben állíttatnak elő. Gyártják ezenkívül még az úgynevezett »kormos kancsó«-kat is, azonban ezeket ma már csak ritkán használják, mert rosszul égetett voltuk következtében az edény a vizet átereszti” (Schupiter 1928,219], Schupiter Elemér az 1920- as évek végén a következő módon mutatta be a redukciós égetési eljárás lényegét: „A mester a közönséges sárga agyagból megformálja az edényeket, dísztárgyakat, aztán kiszárítja. Mikor a nyers edény annyira megszáradt, hogy ismét munkába veheti, rendes gránit, kvarc vagy más folyami kaviccsal megcsiszolja, azután kemencébe rakja és kezdetét veszi a hevítés. Az égetés éppen úgy történik, mint a gölöncsér-ipar egyéb edényeinél, azzal a különbséggel, hogy ezeknek mindössze 5-6 órai hevítés szükséges, ekkor is azonban szerfölött vigyázni kell arra, hogy gyors és egyenlőtlen tüzeléssel a kiégési folyamatot ne zavarják, mert az egyenlőtlenül égett edény 300
