Bárkányi Ildikó – F. Lajkó Orsolya (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2017., Új folyam 4. (Szeged, 2018)
Történettudomány
Medgyesi Konstantin Bibó István koalíciós évekbeli demokrácia-értelmezései már a referátuma címében „jobboldali kritikának” nevezte Bibó álláspontját (Bibó 1986, 84). Lukács György meggyőződéses marxista tudós volt, akinek intellektuális képességeit nem csak a kommunista holdudvarban ismertek el, így az ő megszólalásainak az értelmezése különösen tanulságos lehet.* 13 Lukács György 1945-46-ban a „radikális forradalmi demokrácia” szükségességéről beszél megszólalásaiban. A radikális forradalmi demokrácia célja Lukács szerint a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása. A filozófus azt vallja, hogy hiába létezik a polgári demokráciában a szabadságjogok rendszere, ha az nem biztosítja „az emberektényleges szabadságát” (Lukács 1946, 197). Lukács e dilemma felvetésével a koalíciós évek demokrácia diskurzusainak lényegi elemét ragadja meg. A jogállami értékekre épülő polgári demokrácia hívei a szabadságjogok meglétét tartják abszolút prioritásnak a közéleti dialógus során; a polgári demokráciát meghaladni igyekvők - mint például a kommunisták - viszont abból indulnak ki, a szabadságjogok alkotmányos megléte önmagában nem bír társadalmi jelentőséggel. „A formalisztikus liberális demokrácia puszta magánemberré torzítja az embert” - írja Lukács (Lukács 1946,197). Lukács a Bibó-vitában hangsúlyozta: a harc létkérdés (Révai is alapvetésnek tartotta a „harcos demokráciát"), a demokrácia ellenségeit folyamatosan ártalmatlanná kell tenni, mert csak így lehet „továbbfejleszteni” a demokráciát. Lukács részletes elemzésnek veti alá a bibói érvelés kiindulási pontját: a demokrácia „válságban van, mert félelemben él” felvetést. A filozófus nem fogadja el, hogy a kétféle félelem (a proletárdiktatúrától és a reakciótól) egyenrangú vizsgált filozófiai témája a „demokrácia" kérdésköre volt. Sziklai úgy véli, 1946-ban Lukács demokráciafelfogása volt a realistább. „A politikai szerepet vállaló tudós történelmi realizmusa, amely egy átmeneti korszakban a demokráciát a magyar társadalom sorsdöntő forradalmi átalakulásánaktükrében értelmezi - Bibó István felett áll" (Sziklai 1981, 44]. 13 Standeisky Éva úgy látja, Rákosi Mátyás és Révai József beszédei, újságcikkei és Lukács György tanulmányai még a „kettős kommunista nyelvhasználatban nemigen járatos értelmiségiekkel’' is el tudták hitetni, hogy „új típusú demokrácia van kialakulóban", amit legfeljebb a „reakciósok" veszélyeztetnek (Standeisky 2005,68). lenne, szerinte „ezt a két félelmet” nem lehet összehasonlítani. Lukács úgy véli, a régi világ „még mindig hatalmas gazdasági eszközökkel, fontos politikai és társadalmi kulcspozíciókkal” rendelkezik (Bibó 1986, 88). Lukács György nyilvánvalóan egyetért azzal, hogy a reakció valós veszély - míg kategorikusan visszautasítja, hogy a proletárdiktatúra a közeljövőben létező valóság lehetne, merthogy úgymond nincsen komoly ember Magyarországon, aki proletár- diktatúrát akarna, vagyis Bibó következtetései helytelenek. Az utókor és a történelem ítélete alapján egyértelmű: e téren nem Bibó, hanem Lukács György tévedett. A vitában először Bibó István reagálhatott Lukács György szavaira. „A demokráciát egészben ez a cikk semmiképpen sem a jobboldal felől taglalja, a kommunista pártot azonban, minthogy nem állhat tőle balabbra, kívülről nyilván csak jobboldalról lehet taglalni” - kezdte a jobboldaliság bélyegéről szóló válaszát Bibó (Bibó 1986,105). A proletárdiktatúra kontra reakció témakörben tesz egy különös kijelentést: „A cikk kivehetően a reakciót tekinti a nagyobb veszélynek, s egy helyen kifejezetten meg is mondja, hogy a demokrácia igazi harca a reakció elleni harc” (Bibó 1986, 107). Ez a sarkosabb kijelentés azzal függhet össze, hogy - amint arról korábban szót ejtettünk - Bibó a reakció elleni harcot nem hatalomtechnikai kérdésnek tekinti, hanem a régi világ továbbélésével szembeni társadalmi küzdelemnek. Ezt követően azonban a cikkben érintetteknél is élesebben fogalmaz a kommunisták által tematizált reakció elleni „veszély" relativizálását illetően. így nyilatkozik Bibó: „Ma azonban a reakció is lassan kezd olyan mumussá válni, amilyen a proletárdiktatúra volt az elmúlt huszonöt esztendőben" (Bibó 1986,107). Felszólalt a vitában Horváth Zoltán szociáldemokrata újságíró, politikus is, aki arról beszélt, hogy „nehéz demokráciát csinálni olyan országban, ahol kevés a demokrata" (Bibó 1986, 110). A szövegösszefüggésből nyilvánvaló, hogy „demokratákon” baloldali elkötelezettségű embereket ért (Bibó 1986, 110). Figyelemreméltó az alábbi kijelentése is: „próbálunk olyan demokráciát építeni, amelyik nem hagyja magát agyondemokráciázni.” A Horváth által használt 259
