A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2014., Új folyam 1. (Szeged, 2014)
MŰTÁRGYVÉDELEM - PÁL László: Öntapadós ragasztószalag által károsodott iratok restaurálása
Öntapadós ragasztószalag által károsodott iratok restaurálása Pál László A műanyag hordozóalapú ragasztók használata sok problémát okoz a múzeumi restaurátoroknak. Bár többnyire a dokumentum hátoldalára kerülnek, egyes összetevőjük a papírba szívódva nehezen eltávolítható nyomot hagy a dokumentum előoldalán is. Továbbá a tisztítás során tekintetbe kell venni a műtárgyon található különböző tinták és festékek egymástól is eltérő tulajdonságát, oldékonyságát is. Két iratot választottam restaurálásra. Mindkettő ugyanahhoz a neves szegedi családhoz kötődik, a Kopasz családhoz. Az iratok tulajdonosa Kopasz István építőmester volt, aki 1869-ben született Szeged-Felsővároson és 1913-ban halt meg. A Kopasz család ősei három évszázadra visszamenőleg felsővárosi polgárok voltak. Kopasz István az Erdélyi céggel közösen több szegedi lakóházat épített. Legnagyobb szabású középülete a beregszászi törvényszék 1911-ben készült el. Családi kapcsolatok is fűzték Beregszászhoz, feleségének Szeles Olgának édesapja, Szeles Elek onnan származott, ott volt bíró, mielőtt a szegedi táblabíróságra került. A restaurálásra kiválasztott iratokat több családi fényképpel együtt Kopasz István leánya, Kopasz Márta neves szegedi képzőművész (1911-2011] ajándékozta a Móra Ferenc Múzeumnak. Az egyik dokumentum egy nyomtatvány, 1893-ban Szegeden kiállított katonai elbo- csájtó levél, mely korabeli kézírást, pecsét lenyomatot tartalmaz majd később golyóstol- lal írtak rá megjegyzést. A másik restaurálásra választott iratot Kószó István szegedi köz- és váltóügyvéd írógéppel írta 1912-ben, pecsételték, később több színű tintával, golyóstollal és ceruzával is írtak rá. A papírhordozó vékony, gyenge megtartású. A bekerült dokumentumok állapotát nézve szembetűnt a megsárgult, szennyezett felület és a szakadásokat összetartani hivatott ragasztó- szalagok megbámult nyoma. Itt ejtenék néhány szót a közönséges nyomásra tapadó szalagokról, amelyek anyaga, mint pl. a Cellux vagy a Tixo általában kaucsuk-gumi. A jobb minőségű tartósabb és drágább szalagok akril-gumi bevonatot hordoznak ilyen pl. a „Scotch”, ez nem veszíti el ragasztóképességét, nem oxidálódik, nem megy tönkre, és könnyen eltávolítható xilollal. De van, amelyeken rágógumit használnak ragasztóanyagként, amit triklóretilénben vagy triklóretánban lehet oldani. A régen felragasztott szalagok acetonnal leoldhatók, és utána a folt eltávolítható etilalkohollal, de a lepusztult gumi által okozott barna elszíneződések okozzák a fő problémát. Az öregedés és kedvezőtlen környezeti viszonyok folytán a ragasztó egyes komponensei a papírba vándorolnak, és nehezen eltávolítható színes nyomot hagyva károsítják, mint esetünkben is történt. Ezek egy vagy több egymás után alkalmazott oldószerbe merítve halványíthatóak, de meg kell győződni, hogy a papír hordozóra és az információkra ártalmatlanok. Olyan oldószerre volt tehát szükségem, amely el tudná távolítani a ragasztót amennyire csak lehet, és nem károsítja a papírt, a különböző minőségű tintákat, pecsét lenyomatokat és nyomdafestékeket. Ezért száraz tisztítás után, ami a felületen levő szennyeződések eltávolítását és radírozást jelent, oldódási próbákat végeztem a szóba jöhető oldószerekkel és mosóoldatokkal az írott részeken. Az eredményektől függően ecsettel átírva a kézzel írott szövegeket, levédtem azokat 2%-os Regnal (poli-vinil-butiro-acetál) 527
