A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Irodalomtörténet - Lengyel András: A Vasárnapi Kör „regenátja”. A gondolkodó Ritoók Emma

viszonyairól árulkodik. Lukács magányossága - s tragédiája is - lelepleződik benne. Bántó él nélkül írta egyik levelében, de súlyos igazságot mond ki Lukácsról, amikor arra hívta föl Lukács figyelmét: "a Werk [= a nagy mű] az egész ember, s amit az emberből feláldoznak az a Werk feláldozása is; ezért kell legszigorúbbnak lenni a philosophussal szemben".

89 Ez a veszélyelőre-jelzése, ma már tudjuk, valóságos - és sok vonatkozásban korspecifikus - veszélyre figyelmeztet; e veszélyt utóbb Lukács valóban nem tudta kikerülni. De Ritoók Emma saját tragédiája is anticipálódott e levelekben. Nemcsak az egyedülmaradás rémével hadakozott ugyanis; az önfeladás is megkísértette, amikor elkeseredésében, csalódottságában úgy vélte: "Maga bizonyosan érzi, hogy mindezek mögött nagyon szomorú felismerések vannak, főleg arról, hogy az embernek (asszonynak), sohasem szabad a saját társadalmi kasztjának az elveit lenézni és azokon kívül keresni bármit, embert, barátot, geniet, vagy szeretőt. Hogy az általam lenézett külsősségek, modor etc., amit én gúnyosan mancheta-elveknek neveztem volt az enyéimmel szemben, milyen mély, lelki és fontos dolgok [...]. Örüljön minden férfi, akinek a nővére férjhez ment és nem akart semmit a tehetségével a kaszton kívül keresni."

ад Úgy vélte tehát, hogy emberi kapcsolatainak eltorzítója, sőt ellehetetlenítője a társadalmi adottságokból adódik, s a zsidó-nemzsidó különbségek kasztszerű természete lehetetlenné teszi az egyikből a másikba való átlépést, az értékek mentén szerveződő emberi-érzelmi közösség-vállalást. Márpedig - s ez vetíti előre tragédiáját az intellektuális kibontakozás lehetőségét a másik "kaszt" belső kondicionáltsága hordozta magában. A konzervatív úri mentalitás lehetőségei már jórészt a pozícióvédelemre, az adottságok - intellektuális értelemben terméketlen - fönntartására, konzerválására korlátozódtak. Sajnos, ez a rezignáció nemcsak pillanatnyi hangulat volt nála; ma már tudjuk, utóbb, évekkel később ez az életérzés fordította végleg szembe intellektuális közegével. Ekkor, 1912-ben azonban ez a szembefordulás még nem következett be, csak Ernst Blochhal szakított. Ahogy írta: "Az ember végre is nem szerethet és nem lehet barátja egy philosophiai systemának, akármilyen szép és nagy is legyen. "

91 Ezt az elvet persze nemcsak Blochra - ha következetes, alighanem a többiekre is alkalmazhatta volna. Ám, s ez bizonyult döntőnek, az intellektuálisan pezsdítő közösség iránti vágy erősebb volt benne, mint a különbségtudat távolító hatása. A radikális szakításig ekkor még nem tudott, vagy nem akart elmenni. Sőt éppen a következő pár év hozta meg azt a termékeny együttműködést, amely e kapcsolatot visszamenőleg is igazolja. A "barátság" így, a Bloch-affér után, lényegében az intellektuális összetartozás formájában rögzült; nem az emberi szimpátia, az azonos érzelmi hullámhossz ereje, hanem az elméleti problémák és megközelítések rokonsága kapcsolta össze Lukácsokkal. De ez is elég volt ahhoz, hogy néhány évig minden lényeges "ügyben" együtt legyenek. Amikor például 1913 elején fölmerült egy új filozófiai társaság ötlete, a leendő tagok többsége e körből került ki - s természetesen Ritoók Emma is közöttük volt. Révész Géza leveleiből tudjuk, hogy csak olyanok kerültek szóba, akik "komolyan foglalkoznak filozófiával és erről publikatióval tanúskodnak", az alapítók pedig a következők lettek volna: Zalai Béla, Lukács György, Szilasi Vilmos, Fogarasi Béla, Enyvvári Jenő, Ritoók Emma, Szemere Samu, Fülep Lajos, Révész Géza.

92 Ez a társaság ugyan végül nem alakult meg, de a terv s a hozzá tartozó személyi kombinációk 89 Mesterházi Miklós — Mezei György szerk. 1984. 179. 90 Mesterházi Miklós — Mezei György szerk. 1984. 173-174. 91 Mesterházi Miklós *- Mezei György szerk. 1984. 162. 92 Fülep Lajos 1990. 289. 261