A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Művészettörténet - Gáspárné Zauner Éva: Vinkler László önarcképei

Olasz- és görögországi útjai, Kerényiéknél tett többszöri látogatása jelentették számára azt a magaslati légkört, amire időnként mindenkinek szüksége van ahhoz, hogy sejtjei megújuljanak. Ezzel is összefügg újraéledő görög-rajongása, a görög tragédiák alakjainak a szegedi reinkarnációja képein. Dózsa fejével, szürrealista rémalakokkal, biofestészettel, fasizmussal hadakozva, kisérletezve lassan eljut a szépség tünékenységnek újabb megfogalmazásához. Tizian-parafrázis, Antigone és Iszméné, Iphigenia, Elektra és Oresztész suhannak át bámulatos bizonsággal készült rajzain és világítóan fényes festményein. Szomorúak ezek az alakok, reménytelenül szépek, Dürer Melankóliájának szelleme lebeg felettük. Tündéri báj, mesevilág szegedi küldöttsége és a mediterrán tragédiák őskori iszonyata egyaránt megtalálható legutolsó képein. S vajon visszalépés volt-e szellemi fejlődésében, hogy legutolsó éveiben újra ázsiai varázslások történetével, mély analitikus elemzésével foglalkozott? Variációk a századelőn betört ősi témákra? Vagy inkább a metamorfózis előképei? Miért hogy utolsó én-azonosulása Stravinszkijnak, a "Sacre du printemps" (Tavaszáldozat) komponistájának szólt? Őskori mondavilág szörnyű visszatérését érezte sorsában s nem hitt a megváltásban, az ember megválthatóságában. Önmaga helyét a művészettörténet egészében kereste "Összehasonlító biográfia" című művében, amivel nagy megrökönyödést keltett a minisztériumi boncok körében. "Vinkler megőrült, Michelangeloval, Dürerrel, Rembrandttal veti magát össze" szörnyülködtek, amint ezt Vinkler maga elmondta. Pedig csak azt tette, amit József Attila követel: "A mindenséghez mérd magad". Hasonlóképpen int Rilke is 9. Duinói elégiájában, ahol az Angyallal szembesülve figyelmeztet: "Ihm kannst du nicht grosstun, mit herrlich Erfühltem Im Weltall, wo er fühlender fühlt, bist du ein Neuling." Vinkler László nem mondott magáról értékítéletet írásaiban, de megállapította életútjának a legnagyobbakkal azonos stációit, amelyek valami egzakt, természettudományos szükségszerűséggel következnek be minden alkotó - s talán minden ember, vagy élőlény - fejlődéstörténetében. A determinizmus a kornak - ennek a mechanikusan mért időben hozzánk oly közeleső, de szellemében csillagtávolságra esett kornak az iránytűje. Ez a kompasz félrevezette az emberiség űrhajóját, az egyént, a személyiséget a vak törvények játékszerének nyilvánította s elmulasztott rámutatni a kreativitás, a hit, a lelkesedés világot formáló lehetőségeire. "Ha iránytűd elromlik, tájékozódj a csillagok felől" tanácsolta Heisenberg s Vinkler, bár buzgón olvasta a fizikus filozófus írásait, sajnos még sem ismerte föl emberi és művészi lehetőségeinek az erkölcsi távlatait. Nincs miért szégyenkeznie "sub specie aeternitatis" sem, hiszen a korszak legjelentősebb alkotói, Picasso, Dali hasonló utakon jártak. Vinkler finom, segítőkész, jó ember volt, de Oidipusz sorsa lehúzta, nem volt leánya, aki elvezesse Kolonoszba. Már 1970-es képeiről is leolvasható az átélt betegség, soványabb, arca feszültebb, mint az előzőeken. 1973-tól 1977-ig négy önarcképe követi személyisége alakulását. Kék és okkersárga önarcképeinek leggyakoribb színpólusai. 1973-ban készült két képen a kedélyi elkomorulás jelei mutatkoznak s ezekből következtethetünk énképének az alakulására. Egyik ön-portréján sötét garbo-nyakas pulloverben a közvetlen közelünkben van, ajkai kesernyés daccal zártak, vonásai elmélyültek, tekintete a fiatalkori képhez hasonlóan szigorú. Haja ezüstfehéres csillogással körülröpködi a fejet, valamit lágyit az arc keménységén. A másik körülbelül ugyanebben az időben készült kép- nyitott ingnyakkal ábrázolja, a fehérek, barnák, okkersárgák elsötétültek, önérzetes ajkai elutasítóan zártak- barátai ezt az arcát sohasem észlelték. 328