A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Művészettörténet - Gáspárné Zauner Éva: Vinkler László önarcképei

Akiket becsült és kedvelt, azokkal szemben azonnal feloldódott, de műterme magányában talán csalódott keserűséggel nézett a tükörbe. Hangulat volt-e ez a kép, vagy a legbelső történések elszánt regisztrálása? Talán mind a kettő. Pár évvel később (1977) megint felvillantja önarcképén az Etna fehérfoltos barázdáit és havas reflexeit. Arca mintha napsütötte kövekből összeállott értelmes halmaz lenne, a száj megint gyöngéden mosolyog, bátran tekint apránként összezsugorodott szemére. "Hát itt vagyok, ilyen lettem 65 éves koromra. Mindent megértek s talán meg is bocsájtok, mint atyai barátom, Sik Sándor, aki azt írta élete végén: "...és az Istennek is megbocsájtok." Szerepekben él három legutolsó önarcképén, mint kamaszkorában, ezúttal a kosztüm reális, félszeme vak, tekintete riadtan elszánt. "Doktor Faustus" címet adta 1975-ben készült olajképének. A művész műtermi kellékek és felszerelés között áll kék köpenyben, két keze is lidérceskékes fényben, kicsit görcsösen szorítja le a fehér papírt, okkersárga - barna háttér előtt világít a hófehér haj, az arc kérdez, a látó szem kérdez a ráncolt homlok alatt - mit- miért - meddig - csak el nem gyengülni, hiszen itt a festőállvány, a kemény konturu kezekben erő van s bár nem remélheti a boszorkánykonyhában főtt elixir ifjító hatását, mégis érző szíve van, föl tud lobbanni és tud még szeretni. Talán az első nagy szívrohama után készült egy acryl vázlat, ezen az arca összetöpörödött, a szem szomorútudóan tekint ránk. Érdemes összevetni ezt a grafikát a mintegy 8-9 évvel ezelőtt készült lilás villódzású képpel. Sokat öregedett, keserű, kemény lett, de még nem adta fel maga Kutassunk itt még énképe után? Tuuja, hogy nagy tehetséget kapott, de nem biztos abban, hogy jól sáfárkodott. A kitartásban horgonyoz le, szép képet fest az édesanyjáról, s az előbb említett önarcképén mintha a csodálatos bölcsességű, családját negyven éve özvegyként szolgáló matróna vonásait fedezné fel. De amikor a mélyen vallásos idős asszony fiának Bibliát küld a betegágyba, Vinkler keserű iróniával utasítja vissza: "Itt még nem tartok." Utolsó önarcképe egy ceruzarajz. Rémült öregember néz ránk gyermekien nyitott ajakkal, szemét kiszúrta a sors, homloka túlnő a lap szélén. Semmi szépítés- a rajz megrendítő. Senki sem gondolta még - ő maga sem hitte komolyan, hogy itt a vég. Kemény decemberi napon megrajzolta a festő halálának címzett grafikát és dacos- ironikus felirattal látta el." A Pegazust megölhetik, a kecske lelegelheti a babérfát, a költő mégis felmegy az Olymposzra. " Nagyon hideg volt két nappal később is, amikor egyedül várta műrítermében Pesten élő unokahugát. Ugy találták a rokonok a karosszékban ülve, arcán szinte mosoly, az ecset kicsúszott a kezéből. A szíve végzett vele. A 70. születésnapjára megígért nagy kiállítást már nem rendezhették meg Budapesten az élő művészeknek kijáró helyen a Műcsarnokban, hanem a posztumusz kiállítások helyén, a Várban, a Nemzeti Galériában. Életművének lényegi elemzése azóta is várat magára. Énképe vele együtt eltűnt, de itt maradtak önarcképei és a többi alkotása. Legutóbbi szegedi kiállításán (1990) a bejáratnál tekint ránk élesen figyelő arcával. Vajon mi eléggé figyelünk-e rá? Vajon hová fogjuk - fogják a későbbi értők helyezni Vinkler László művészetét? A szellemi derékhad egyikének ítélik-e, vagy a legnagyobbak közé sorolják a hazai pikturában? Senki sem tudja ezt teljes biztonsággal megmondani, senki sem lehet most még elég bátor ahhoz, hogy szellemének megidézése után ítéletet merjen mondani róla. 329