A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Művészettörténet - Szuromi Pál: Vizuális szennyeződések

elegendőek lennének a piacképes termékek előállításához. Ahogyan az iskolai tantárgyak rangsorolásánál is hasonlókat tapasztalunk. Első a matematika, a fizika egyszóval a gyakorlatiasabb, konkrétabb tudományok, s csak ezek után jöhet a vizuális nevelés. De miből adódik e jellemző vonásunk? Miért van az, hogy életünk majd minden területén előbbrevalónak tekintjük a konkrétabb, gyakorlatiasabb és praktikusabb tevékenységeket? Talán a racionális, célszerű nemzetek közé tartozunk? Nos, nem egészen! Inkább egy specifikusabb közép-kelet európai jelenségről van szó. Konkrétan: történelmi, társadalmi megkésettségünkről. Mert nálunk a feudális gyökérzetű szokásos hagyományőrző értékrendszer egészen napjainkba is átnyúlik. Ezzel pedig egy olyanféle világszemlélet ivódott be sejtjeinkbe, amely mindenekelőtt a kétkezi munkát, a gyakorlatias, praktikus cselekvéseket és tárgyakat becsüli. Gondoljuk csak meg: még a mai parasztemberek tetemes hányada is kétségbe esik, ha fia vagy lánya netán a művészi pálya felé orientálódik. Igaz, szép az - gondolja magában, de valójában miféle konkrét haszna van. Vagyis nevezzük nevén a gyereket! Mi úgy érkeztünk el a társadalmi fejlődés korszerűbb, technicizáltabb formájához, hogy közben nem tudtuk vagy nem volt alkalmunk - megtanulni a gyakorlatiasabb szféráktól eltérő elméleti, szellemi és esztétikai értékek tiszteletét. Következésképp arról sem győződtünk meg teljességgel, hogy gyorsuló világunkban ugyanezekkel a szellemi tartományokkal tudjuk a leginkább előmozdítani országunk gazdasági és kulturális előrehaladását. Úgy hiszem: elsősorban innen kell kiindulnunk, ha magyarázatokat keresünk a környezetünkben észlelhető vizuális szennyeződésekre. Többek között erre vezethető vissza a sablonos formaelemekből összetákolt bérházi lakótelepek mértéktelen elszaporodása. És most a mértéktelenség a lényeges. Mivel még akkor is a számszerű, praktikus lakossági igényekre hivatkoztunk, amikor már jó ideje tudtuk: szó sincs itt valami célszerűbb, humanisztikusabb építkezési folyamatról. Mint ahogy a gyakran emlegetett zsúfoltabb, levegőtlenebb tárgy- és környezetformálás is többé-kevésbé ezzel a világszemlélettel értelmezhető. Ha sokat mutatok, ha a bőség és sokféleség látszatát keltem: akkor mindenki beláthatja, hogy sokat dolgoztam. Van létjogosultságom. Hogy igényesebb minőségi mutatók is léteznek? Nos, az évszázados léptékű szokás és hagyományőrző értékrendszer keveset törődik az efféle kérdésekkel. A látszó, a számszerűién is megragadható tények bűvöletében él. Más szóval: a látszó, a mutatós, a hatásosnak gondolt megoldásokat keresi, mivel önmaga mintájára képzeli el a szűkebb emberi közösséget. Amivel azt is elárulja, igazában nincs szuverénebb egyéniségképe. Ha már az egyéniség fogalmát említettem, akkor tovább is léphetünk. Képtelenség lenne ugyanis minden egyes jelenségnél e hagyományos tudatformára hivatkozni. Annál inkább, mivel a hatvanas évektől egyéb értékrendszerek is beépültek társadalmi közgondolkodásunkba. Az egyéniség tisztelete, az egyéni érvényesülés és haszonszerzés, valamint a nagyvilág gazdasági, szellemi eredményeinek fokozottabb felhasználása már a polgári, individualista világlátás jellemzői közé tartozik. Tudjuk: ez az időszak, amikor nálunk is léétjogosultságot kapott az egyéni vállalkozás, egyben az ipari, gazdasági decentralizálást is végrehajtottuk. Amivel akarva-akaratlan is elárultuk: a mi társadalmunk sem mentes a bürokratikus szerveződéstől. Ahol a túlzott centralizálás elég gyakran külön utakon futtatta a minisztériumi, tanácsi gondolkodást és a mindennapi ipari, kulturális gyakorlatot, így aztán a paragrafus, a rendelkezés nem ritkán semmibe vette vagy elnyomorította a progresszívebb törekvéseket, a valós igényeket. Szinte átláthatatlanná váltak az egyre halmozódó negatív társadalmi jelenségeket mozgató emberi, szervezeti képződmények, amivel egyféle felelőtlenséggel 352