A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Művészettörténet - Szuromi Pál: Vizuális szennyeződések

magasabb, legveszélyesebb gömbszerkezetek, csúszókák kívülrekedtek a patkóformán. Beton a talpazatuk, kilógnak a sorból. De miért? És miféle észjárás diktálja ezt a moderneskedő keretformát? Fogalmam sincs. Mint ahogy azt sem tudom: mindeddig hány gyerek törte ki a nyakát-lábát ezen a suta, öncélú játszótéren. Egyszóval sok mindent nem értek tárgy- és környezetalakításunk logikájában. Ráadásul panelházi otthonunkban sincs teljesebb megnyugvás. Bár a szobák nagy részébe magunknak való szolid, világos tapétákat raktunk, a padlószőnyegek egyikét azonban még nem tudtuk kicsrélni. Ennek köszönhető, hogy itt ülök kis munkaszobámban, éppen a vizuális szennyeződésekről irok, közben ironikusan kuncogok. Körülöttem ugyanis viszonylag szép, egységesebb hatású színfoltokat látok, lábam alatt viszont sárgákban és zöldekben tarkálló csicsás szőnyegmintát érzékelek. Magam is szennyezett vagyok. * Könnyű lenne most azt mondani: mindez a vizuális zűrzavar és igénytelenség lényegében alacsonyabb ízlésformáinkból, tárgy- és látáskultúránk gyengeségeiből fakad. Ezzel azonban csak egy gyakran emlegetett részigazságot ismételnék meg. És különben is: a vizuális nevelés azért fejlődött az utóbbi időben. Lassan a környezetesztétika, a fotózás is bekerül a tananyagba, ami mégiscsak előrelépés. Inkább az itt a kérdés: minek köszönhetjük, hogy a rajztanítás, a látáskultúra nálunk hosszú évtizedek óta másod- vagy harmadrangú területnek számít. Érdemes erről beszélni, mert korszakunkban egy történelmi léptékű társadalmi, technikai és szellemi pálfordulás szemtanúi vagyunk. Míg a korábbi nemzedékek jobbára verbális, szöveges úton sajátították el a világról való tudnivalókat, addig napjainkban az információk zömét vizuális úton kapjuk meg. Ennek ellenére az esztétikai jellegű tantárgyak eredményeit ma sem számítjuk bele a középiskolások átlagába (az irodalom kivételével). A rajz- és műalkotáselemzést sem. Hogy miből ered e sajátos megkülönböztetés. Egy mélyrenyúló szemléletbeli beidegződésből. Abból, hogy ezt a területet afféle készségtárgynak tartjuk. Ami megintcsak részben igaz. Alapos pszichológiai, pedagógiai tanulmányok a megmondhatói, hogy gyakran a matematikai, biológiai vagy éppen fogalmazási eredménytelenségek mögött pontosan a vizális jellegű képzettség hiánya húzódik meg. Akinek gyenge a megfigyelőképessége, a képszerű memóriája, nem is szólva a képzelőerejéről, az úgyszólván semmilyen területen sem tud érdemlegesebb teljesítményeket felmutatni. Vagyis túlzás nélkül leírhatom: a látáskultúra voltaképpen egész érzelmi és értelmi világunk egyik legdöntőbb meghatározója. Nem készségtárgy, hanem alapvető szemlélet- és egyéniségformáló stúdium. És ezzel korántsem találtam fel a spanyolviaszt. A jó öreg Coménius is megfogalmazta: "semmi sincs az értelemben, ami ne lett volna előbb az érzékekben. " Sajnos máig sem vontuk le az ebből adódó társadalmi, pedagógiai konzekvenciákat. A környezet- és látáskultúráról szólva most is csak többnyire a képzőművészetekre, a díszesebb épületekre, terekre és az érzelmi szférákra asszociálunk. Pedig többről: átfogóbb értékrendszerről van szó. Amit egyébként már a saját bőrünkön is tapasztalhatunk. Hiszen hosszú évekig jóformán alig törődtünk ipari- és kereskedelmi termékeink külső alakjával, .csomagolásával. Manapság viszont azt látjuk: a világpiaci versengésben igenis számottevő tényező az értelmes és esztétikus formaadás. Más kérdés, hogy az üzemek, a vállalatok egy része még most is bizalmatlan az iparművészekkel szemben. Mintha a tervező és gyakorlati mérnökök önmagukban is 351