A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Művészettörténet - Gáspárné Zauner Éva: Vinkler László önarcképei

A művészetek felé a pszichológia kezdeti, klinikus szakaszában a patologikum oldaláról tett fel kérdéseket. Mennyiben "betegségtünet" egy alkotás, vajon "normális"nak tekinthető-e a művész, mint ember? Ez a megközelítés ma már túlhaladott és naiv. Tudjuk, hogy a patologikum fogalma koronként változik és nem csak a művész "bolond" egy kicsit, hanem mindnyájan azok vagyunk, sokszor éppen akkor, amikor leginkább "adaptálódunk" a külvilág követelményeihez. A művész csupán színesebben és emlékezetesebben "bolond", mint átlagos kortársai. Talán ma leginkább a szociálpszichológia felől közelíthetünk tisztességgel az alkotások felé. így tűnik megengedhetőnek az a kérdés, hogy hogyan viszonylik az önarckép a szociálpszichológiai értelemben vett énképhez? Az én-kép (self-concept, self-image) kialakulásának és mibelétének ma két divatos amerikai elmélete van. Mindkét elmélet bátran vagdalkozik friss megfigyeléseivel s minthogy amerikai eredetűek, nem tartja egyik szerző sem fontosnak, hogy elmélyedjen az európai filozófiának az én és az én-élmény kialakulásával kapcsolatos műveibe Szent Ágostontól a "Szavak" szerzőjének, J.P. Sartre-nak az önbemutatkozásáig. Az egyik én-kép elmélet kézenfekvő egyszerűséggel alkalmazható az önarcképek művészi tartományára. Bem szerint az ember kialakít bizonyos percepciós sémákat élete tanulástörténete folyamán s ezeket önmagára is alkalmazza. Bem véleményét látszólag alátámasztja az a szükségszerű helyzet, hogy az önarcképek többnyire tükör segítségével készülnek. A tükör közvetítését a művészi alkotások nem egyszer játékosan is alkalmazzák, vannak művek, amelyek be is építik a képi kompozícióba, mint például Velasques a "Las meninas" című, csodálatos képén, amelyiken a többszörös tükrözésben megjelenik maga a művész is. Közvetve minden önarcképen nyomonkövethető a tüköreffektus. A kemény elszántsággal, vagy lirai érzelmességgel, kérdőn, vagy szemrehányóan, élesen, vagy fányolosan reánk tekintő művész-szemek sohasem a ténylegesen és közvetlenül percipiált ábrázat szemei. De éppen a tükör-effektus alapján válik az önarckép olyan sajátosan jellemzővé a művész lelki világára, éppen ez a többszörös visszaverődés adja meg minden ön-portré valóban én-élmény s közvetve én-kép jellegét és egyediségét. A másokról készült portrék relációt eláruló voltáról már sokszor és sokan írtak. Ismeretes, hogy a történelmi személyiségekről készült művészi portrék lecsiszolhatatlan veretet adnak az ábrázoltaknak az utódok emlékezetében. V. Károly császár soha sem volt vidám ifjú tudatunkban, hanem csak kétkedő, töprengő idős férfi fekete ruhában - Tizian képén. A lefejezett I. Károly angol király ragyogó, bár neurotikus barokk világfiként rögzült emlékezetünkben Van Dyck képéről. Az önportrék szemlélelésekor szinte tautologikusnak érezzük az ön-percepciós elméletet, hiszen ön-észlelésünk egyértelműen, néha szinte bántó félreérthetetlenséggel leplezi le a világhoz és az emberekhez való viszonyunkról bennünk élő képet. Belső percepciós képünket azonban nagyon nehéz, szinte lehetetlen azonosítanunk másoknak rólunk alkotott képével, hiszen önismeretünket a hiedelmek felhőburkolata veszi körül: azt véljük, hogy az emberek minket ilyennek látnak, ilyennek tartanak - természetesen mindenki a maga szemszögéből ítélve, holott mi egészen mások vagyunk, de megint másmilyennek akarunk látszani mások előtt s megint mást szeretnénk visszahagyni monumentumként az utánunk jövők emlékezetében. Az én-kép kialakulásának szociálpszichológiai vetületét dolgozta ki J. Festinger kognitiv - disszonancia elméletében. Eszerint mélyebb szinteken él bennünk az ösztöneink és önszeretetünk által kialakitott én-kép, mint a mások által formált kép s még inkább, mint a másoknak tulajdonított kép, amelyeket kognitiv úton veszünk 317