A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Művészettörténet - Gáspárné Zauner Éva: Vinkler László önarcképei

tudomásul. Az ilyen módon keletkező disszonanciák és korrekciós törekvések formálják személyiségünk külső reprezentánsát, amit CG. Jung "Persona"-nak nevezett s ami mintegy sokszögletű prizmaként veri vissza és változó nézőpontú kameraként rögziti, majd vetíti bensőnkbe a külvilágból nyert különböző szintű információkat. Mindezzel pedig egyidejűleg módosítja, formálja reakciónkat, egész viselkedésünket és belső énképünket. Ezek az információk és reakciók néha egyetértésben, máskor súlyos konfliktusban vannak legbensőbb mivoltunkkal, amit CG. Jung "Selbst"-nek, az újabb angolamerikai szakirodalom "self-пек nevez s amit magyarul talán "önmagunknak", más szerzők szerint "mély-énnek" nevezhetünk. Ennél a pontnál nem hagyhatjuk figyelmen kivül, hogy az "ÉN" fogalma ősidők óta foglalkoztatta a filozófusokat, morál-teológusokat, sőt az egyszerű népet is. Nem véletlenül maradt fenn napjainkig közmondásként - azaz szerzőjének ismerete nélkül a nép tudatában az ősi perzsa kijelentés "Fél az ember a szerelemtől, mint a haláltól, mert megöli a sötét zsarnokot, az ént." Ez a gyanús "ÉN" - látszólag az élet és szellem hordozója - nem egyszer azonban inkább ellenlábasa, az "advocatus diaboli", az ördög ügyvédje bennünk, időnként éppen a személyiségünk legbensőbb magvában rejlő lehetőségekkel szemben. Mai ismereteink szerint világunk makro- és mikro-kozmosza nem csupán előre determinált törvények világa, hanem a lehetőségek univerzuma. További alakulásában nem a "történelmi szükségszerűségek" - legyenek azok a "gazdasági-társadalmi alapok", vagy a Hegel-féle "világszellem" fejlődésének útvonalai - a meghatározóak, hanem a gyakorlati-erkölcsi vagy spirituális szinten történő egyéni választások, döntések eredői mentén alakuló vélemények és hatások. Ebben a perspektívában az én-kép s talán áttételesen az önarckép is vezérlő motívumai, "csucssejtjei" a személyiség s az egész emberiség fejlődésének. Szükséges mindezt hangsúlyozni, amikor össze akarjuk vetni az önarckép és az énkép teljesítményeit. így érthető, hogy az én-kép teljes harmóniában belső önmagunkkal, a Selbst-tel az önarckép, mint Krisztus, vagy Szent Szűz - illetve Istenanya - megjelenését eredményezheti a művész saját vonásaival, mig a mély- én (Selbst) disszonanciája a Personával a művész-bohóc (clown) szerepét ihleti az önarcképeken, sőt diabolikus megjelenítéshez vezethet. A művészettörténet minderre bőven szolgáltat példát a reneszánsz kortól századunk végéig, elég utalni Dürer ismert önarcképére, vagy a magyar művészetben Egry József néhány Krisztus-arcú önarcképére. A bohóc is megjelenik nagyon korán, klasszikus példája Watteau Gilles-je, ami nem bizonyíthatóan önarckép jellegű, de az izmusok Parisában a bohócszerű önábrázolás szinte kötelező szerep-variánssá vált. Nálunk Tihanyi Lajos fintorog ilyetén, majd a tragikus sorsú Gulácsy rajzolja - festi megát betegségében társadalmi bohóccá degradált szerepben. Modern Madonnaként néz ránk a tragikus fiatalon szülésben elhunyt német festőnő a Worpswede iskolából, Paula Modersohn - Becker s a Szent Szűz tekintetével csodálkozik Feszty Mása. Nagyon valószínű, hogy mindez nem kései belemagyarázás, hanem tudatos szerep-vállalás a személyiség fejlődésének irányvonala mentén. A valóságos én-képet megelőlegezik ezek a művészek, a van-ról átterelődik a hangsúly a "lehet"-re vagy a "legyen"-re. Ennyi fejtegetés szükséges talán ahhoz, hogy az énkép még fluktuáló és irizáló fogalmát lassan a kristályállapot felé tereljük. Az énkép fogalmának a fejlődését még alig kutatták. Az önarcképek mélyebb elemzése, ilyen irányú vizsgálatok bevezetése, összevetése már elhalt személyeknél más életrajzi dokumentumokkal, a még élőknél kiegészítve mély-interjukkal és célzott beszélgetéssel jelentős előrelépést hozhatna mind a fejlődéslélektan, mind a személyiséglélektan számára. Gondolok itt nem csupán a 318