A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)

Művészettörténet - Gáspárné Zauner Éva: Vinkler László önarcképei

Münchenben mint inkább Parisban, Rómában és a mediterrán tájakon. Nem maradt előttük ismeretlen sem az archaikus Görögország, sem az égéi kultúra, sem Kisázsia rejtelmes világa. Természetesen utánoztak ők is, de apránként egyre többet mertek maguktól is. Mertek egyszerűek és realisták lenni és paraszti őseiket magától értetődően vállalni, mint Nagy Balogh János. Mertek az elmebaj ösvényein misztikusok lenni, önmagukat látnoki megszállottsággal ábrázolni, mint Csontváry-Kosztka Tivadar. Volt bátorságuk a süketnémák éleslátásával örökül hagyni ránk enyhe életiróniával telt ábrázatukat, mint Tihanyi Lajos. Mertek Nietzsche szellemében Übermensch-i akarnoksággal elindulni a pályán s a végén, 40 év elteltével zavart-ziláltán megvallani a kései önarcképen, hogy ez az ut sehová sem vezetett, mint Pór Bertalan. Tudtak elmélyedni az ikonok furcsa, merev és sematikusnak tűnő világába és kivonni az élmények kvintesszenciáját egy szándékosan absztrakt önábrázolásban, mint Vajda Lajos. Végül pedig ebben a korban jelent meg egy olyan koldusszegény paraszt proletár festő, aki szacerdotális alázattal és öntudattal szolgálta a Fényt, aki meg tudta jeleníteni magát fénykörös alakjában, odakölcsönözte a szenvedő Krisztusnak arcvonásait s végül engedte, hogy a Fény abszorbeálja szalmakalappal védekező önmagát Egry József képein. Disszonánsán izgalmas szimfónia lett a XX. századi magyar festészet, amiben 68 éven át játszott Vinkler László is. Vidéki nagyvárosban, Szabadkán született, nem messze ettől, az Alföld szívében Szegeden élte életét, itt alkotott, szeretett és szenvedett és itt is halt meg. Művészetét lassan tárják fel az utódok, a hallgatást óvatosan törögeti fel a műbirálat s barátai nem szűnnek meg faggatni műveit: ki is volt hát Vinkler László? Mindenesetre nagyon tudatos művész volt és ha Babitsra illik a "poéta doctus" jelző, úgy Vinklerre elmondható hogy "pictor doctus" volt. Behozhatatlan előny a szellem magasfokú tudatossága és a sokoldalú műveltség egy művész számára s ugyanakkor a legnagyobb veszedelem is. Minden emberben ficánkol és sír a kérdés: ki vagyok én voltaképpen? mit is akarok hát igazából? miért kell vállalnom a sorsot, ezt a furcsa kavalkádot, ezt a mocsarasán döbbent tespedést? Minden ember alkotó bizonyos értelemben, legalábbis életének társ-alkotója végzetével, vagy istenségével - hite szerint. A művész fokozottabban alkotó, életének kusza indái közt vergődve keresi a fényt és a levegőt s keresése nyomán hozza létre műveit. Az útkeresés dokumentumai között különleges helyet foglalnak el az önbemutatások. Vinkler László önbemutatását 27 önarckép reprezentálja a szegedi Móra Ferenc Múzeumban. Néhány fiatalkori képe van testvérénél és barátainál, esetleg néhány még felfedezésre vár. Mielőtt azonban közvetlenül Vinkler László önarcképeihez lépnénk, két fontos kérdést kell tisztáznunk. Az egyik kérdés szakmai, a másik pusztán személyes jellegű. A szakmai kérdés így hangzik: mennyiben illetékes a pszichológia tudománya képzőművészeti fenomenonok interpretálásában? A válasz egyszerűen hangzik: a határon állva marginálisan. A határterület az alkotó és az alkotás viszonya közt húzódó ősi limes. Biztosan tudjuk,hogy a művész nem egészen felelős művéért, talán legkevésébé a remekművekért. Az ihlető múzsa, a sugallatot közvetítő angyal közreműködéséről szóló ősi mítoszok hiteles pszichológiai tényeket hordoznak. Éppen ezért a határterület pásztázása egyaránt dolga esetünkben a művészettörténésznek, a műkritikusnak és a pszichológusnak is. De meghallgathatjuk a történészt, a szociológust és a kultúrantropológust is. 316