A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1991/92-1. (Szeged,1992)
Történelem - Marosvári Attila: A szervezett alapfokú iparostanonc-oktatás kialakulásának első szakasza Magyarországon (1778–1849)
A rajziskolák a kor sajátos intézményei voltak. Valójában az odajáró tanulókat sem életkoruk, sem társadalmi hovatartozásuk, sem pedig leendő, vagy már gyakorlott hivatásuk nem kötötte össze, csupán az, hogy valamennyien rajzot kívántak tanulni. A hallgatók összetétele éppen ezért rendkívül heterogén volt: iparosinasoktól ügyvédekig, mérnököktől a festészet és a szépművészetek iránt érdeklődő nemesekig terjedően a legváltozatosabb összetételű közönség látogatta a rajziskola foglalkozásait. A szó szoros értelmében nem folyt itt szakképzés, a résztvevők elsősorban ún. rajzminták alapján kézügyességüket és esztétikai érzéküket fejleszthették. Emellett persze aritmetikai és geometriai ismeretekre is szert tehettek, de a hangsúly nem az elméleti oktatáson, hanem a gyakorlati képzésen volt. A közgyűjteményekben megőrzött korabeli munkák jól mutatják, hogy a rajziskolákban elsősorban építészeti és díszítményábrázolások készültek. A szabadkézi rajzok mellett szerkesztett, mértani előismereteket föltételező munkákat is találhatunk. Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy az itt folyó oktatás kétségtelenül fejlesztette az ide járó hallgatók szépérzékét, rajzkészségét, amellett, hogy elsajátíttatta velük a rajzolás elméleti alapfogalmait is. A rajziskolákba járó inasok közül elsősorban az építőmestereknél tanonckodók hasznosíthatták az ott szerzett ismereteket, ugyanakkor a geometriai és aritmetikai alapismereteken kívül alig nyújtott hasznosítható szaktudást más iparágak tekintetében. Igaz, a XIX. század első évtizedeiben történtek kísérletek arra, hogy a rajziskolákat a szakrajz irányába is nyissák, de ezek ebben az időben alig vezettek eredményre. Döntő oka ennek az érdektelenség volt. A mesterek, akiknél a tanoncok szakképzése folyt, úgy tekintették, hogy-ők maradéktalanul biztosítani tudják szakmájuk alapfogásainak megtanítását, ezért nézetük szerint a rajziskolák fölösleges időtöltést jelentettek inasaik számára. Voltak persze olyan mesterek is, akik fölismerték ezeknek az iskoláknak az elméleti ismeretek továbbításán túl meglévő óriási jelentőségét, azt tudniillik, hogy a szépérzék és kézügyesség fejlesztése mellett önfegyelemre, pontosságra és minőségi munkára nevelt. Az iskola hasznossága elsősorban tehát nem közvetlenül, hanem közvetve érvényesült, s e tekintetben valamennyi szakma tanulói számára értékes tapasztalatokat adott. Kétségtelen ezért, hogy - a mesterek többségének ellenállása dacára - a rajziskolák hálózatának kiépítése az állami tanoncoktatási rendszer megteremtésének fontos lépése volt, s eredményessége ha nem is látványosan, de hosszabb távon mindenképpen megmutatkozott. A budai rajziskola felállásával párhuzamosan, szintén 1778-ban, a Ratio Educationis népiskolai rendelkezéseit kiegészítő ú.n. Budai népoktatási tervezetben körvonalazódott az addig iskolát nem végzett inasok és segédek általános oktatásának megoldása is. A tervezet a városi népiskolák kötelességévé tette a 20 év alatti céhes inasok és legények vasárnap délutáni oktatását, egyben kijelölte az elvégzendő feladatokat is: a népiskolai tanítóknak részben a számukra szükséges írásbeliség példáit, részben pedig a foglalkozásuk kapcsán előforduló számolási tudnivalókat gyakoroltatták és sajátíttatták el velük. 15 Ez az intézkedés már - a rajztanítás mellett - a szakmaelsajátítás elméleti megalapozását szolgálta, s ezzel évtizedekre meghatározta a tanoncoktatás egészének metódusát. A szakmai ismereteket a céhes keretek között, az őket foglalkoztató mesterektől a munkafolyamat résztvevőiként sajátították el 1б , emellett vasár- és ünnepnapokon elméleti órákon vettek részt, részben rajz-, részben elméleti (írás, olvasás, ^.Mészáros István 1984. 43. 16 Erről részletesen lásd: Mészáros István 1965., Richter M. István 1941., Dóka Klára 1972. 180
