A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1988-1. (Szeged, 1989)

Történettudomány - Marosvári Attila: Szakmunkásképzés Makón 1956 és 1975 között

Sokkal nagyobb gondot okozott az iskolának — erre már utaltunk korábban — a beiskolázott tanulók többségének rendkívül gyönge előképzettsége. Az intézet és egyáltalán a szakmunkásképzés presztízséből persze ekkor már szükségszerűen következett, hogy az általános iskolát végzett gyerekek közül szinte kizárólag a leggyöngébbek jelentkeztek szakmunkástanulónak. Ám az elvárások egyáltalán nem ilyen előképzettségre alapozódtak. Az 1969-es szakmunkástörvény általános indoklásában ez olvasható: „A szakmunkásképzés nemcsak gazdasági szükségesség, hanem fontos kulturális feladat és egyszersmind fontos politikai követelmény is. Szerepe az, hogy olyan fiatal szocialista szakmunkásréteg nevelését biztosítsa, amely a technika fejlődésével lépést tartva egyre magasabb színvonalon és mind kulturáltabban látja el a gazdaságunk számára alapvető fontosságú szakmunkákat."

119 Ez a követelményszint olyan magas elvárásokat támasztott a szakmunkásképzéssel szemben, amelyeket még a legkedvezőbb körülmények között sem lehetett kielégíteni. A képzés differenciálására irányuló elképzelések (emelt szintű oktatás) egyáltalán nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Ennek döntő oka nem elsődlegesen a szakképzés struktúrájában (bár bizonyos vonatkozásokban abban is), hanem az azt megelőző általános iskolai alapképzésben keresendő. A tanulók túlnyomó többsége az általános iskolából kikerülve nem rendelkezett azokkal az ismeretekkel, készségekkel és képességekkel, amelyek bármilyen szintű középfokú intézménybe (beleértve most már ebbe a szakmunkásképző iskolákat is) való továbbtanuláshoz elengedhetetlenül szükségesek lettek volna. A középfokú oktatás funkciójából következett, hogy az általános iskolai ismereteket meglévő alapnak tekintették. Ennek az alapnak a hiánya — márpedig többnyire hiányzott — az egész fönálló közoktatási rendszer, de ezen belül is leginkább a szakmunkásképzés deformálódásához vezetett. Ebben döntően közrejátszott, hogy a hetvenes évek elejétől érzékelhető demográfiai problémák miatt megszűnt a szelektálás lehetősége (aki jelentkezett középfokú intézménybe, azt többnyire föl is vették), továbbá az is, hogy az általános iskolai tanulmányi eredmények túlnyomó többségénél nem mutatkoztak meg az onnan kikerült tanulók alapvető hiányosságai, s így ezekre a hiányokra csak a középfokú iskola első osztályában derült fény. Mindezek következménye részben a lemorzsolódások nagy száma, részben pedig — sok helyütt — a középfokú iskolai oktatás színvonalcsökkenése lett. A föntiek ismeretében érthetővé válik, miért nyilatkozta dr. Kocsis Ferenc igazgató a megyei napilapnak azt, hogy az emelt szintű oktatás a legnagyobb gond az iskolában.

120 Nem véletlenül fogalmazta meg ezt; az emelt szintű képzési forma makói bevezetése óta nem változtak meg az akkori kedvezőtlen tapasztalatai. 1972 márciusában így írt: „Tekintettel arra, hogy a ,,B" tagozatos képzésben a középiskola első két osztályát is végzik a gyerekek, nagyon gyenge előmenetelt produkálnak. Sok a bukott tanuló, nincsenek meg azok az alapok, amelyekre a reformtervet, az abban előírtakat maradéktalanul meg tudnánk valósítani. Ennek bizonyításául a tudásszint néhány jellemzőjét mutatom be. Tapasztalataink szerint a tanulók többsége, kb. 62%-a, bár törekszik az értelmi felismerésre, csak egyirányú koncentrálásra képes, de szüntelenül olvasnak, az értelmi, hangulati telítődést hangsúllyal megformálni nem tudják. — A felmért irodalmi ismeretekkel nem volt tisztában 65%. — Történelmi tudásuk hézagos és mozaik jellegű. 119 Törvények és rendeletek hivatalos gyűjteménye 1969. 49. 120 CSMH. 1972. febr. 20. 5. 371