A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1988-1. (Szeged, 1989)

Történettudomány - Romsics Ignác: Bethlen István konzervativizmusa

választójoggal csak a vagyonos és/vagy művelt felsőbb rétegek (az összlakosság 6 %-a) rendelkeztek, s így a történelmi elit, az arisztokrácia és a birtokos nemesség politikai vezető szerepe továbbra is megmaradt, a liberális doktrína, illetve államberendezkedés és a tradicionahsta ehtizmus ellentmondása a 19. század végéig éleden nem manifesztálódott. Egyre nyilvánvalóbbá vált azonban ez az ellentmondás a 20. század elejétől kezdve. Ekkorra a magyar társadalomban jelentős városi polgárság és munkásosztály alakult ki, amelyek a parasztság polgárosodó felső rétegeivel együtt a politikai érdekérvényesítés jogát kezdték követelni a maguk számára. A réginek és az újnak ebben a harcában Betnlen konzekvensen a régi, azaz a funkcionálisan progresszívből konzervatívvá váló liberalizmus és ezzel összefüggésben a történelmi elit pozícióinak megőrzése érdekéoen foglalt állást. Minden olyan törekvéssel, amely ezen a politikai rendszeren érdemben változtatni akart (például a választójog demokratizálásával), határozottan szembefordult. Az igazi nemzeti politikának — jelentette ki például egyik 1910-es beszédéten — nem az általános választójog bevezetése, s ezáltal a „tömegek uralmának" megteremtése, hanem „csak az lehet az érdeke, hogy az az elem, amely a múltban is ez országban a kultúrai felsőbbségénél, anyagi erejénél és politikai iskolázottságánál fogva mindig a haladás barátja volt, megtartsa a jövőben is azt a supremácziát és hegemóniát, mely mindenkor a nemzet összes polgárainak a javára vált."

4 Az arisztokrácia és a birtokos nemesség nemzeti érdeknek feltüntetett politikai vezető szerepét tehát Bethlen e rétegek történelmi érdemeivel és a nemzet irányításához elengedhetetlen örökletes politikai kultúrájával próbálta legitimálni. A feltörő új társadalmi rétegeket ezzel szemben úgy mutatta be, mint amelyek mindeddig csak gazdasági téren értek el eiedményeket. Ám arról, hogy milyen a politikai kultúrájuk, a nemzeti eszméhez és érdekekhez való viszonyuk, áldozatvállalási készségük stb. „semmit sem tudunk még".

5 Ezt 1901-ben jelentette ki. 1910-ben, amikorra konzervativizmus és progresszió harca kiéleződött, már jóval radikálisabban fogalmazott. A demokrata és a polgári radikális ideológiákat ekkor „nemzetellenes méreganyagként" jellemezte és halaszthatatlan nemzeti feladatnak próbálta feltüntetni azt, hogy „ez a méreganyag a közéletből eltávolítassék".

6 Agrárius szociálprotekcionizmus és történelmi elitizmus ilyenformán szervesen kiegészítették egymást és mint politikai programok a feudális eredetű hagyományos vezető rétegek gazdasági, társadalmi és politikai hatalmának a megőrzését, illetve megszilárdítását célozták. Az első világháború, az ezt követő forradalmak, s végül a trianoni békeszerződés Bethlen pályáján elég mély cezúrát jelentettek. Egyéni helyzete úgy alakult, hogy 5 ezer holdas erdélyi nagybirtokosból egyik napról a másikra Magyarország vagyontalan miniszterelnöke lett. Politikai szempontból pedig a polgárság, parasztság és munkásság törekvéseinek olyan elementáris kitöréseivel szembesült, amelyek egy pillanatra az orosz arisztokrácia sorsát vizionáltatták vele. Ismerünk magyar nagybirtokost (Károlyi Mihály), aki pályáját Bethlenhez hasonlóan kezdte, s ezeket az éveket átélve demokrata, majd szocialista politikus lett. Bethlen pályája nem tartozik az ilyen nagyívű életutak közé. Nemcsak szocialistává nem vált, hanem a demokráciával sem tudott megbarátkozni. Kétségtelen ugyanakkor, hogy — politikusként, miniszterelnökként — az új helyzethez valamilyen mértékben neki is alkalmazkodnia kellett, s ő alkalmazkodott is. Ez konzervativizmusára is hatással volt. 4 Magyar Gazdák Szemléje, 1913. márc. 149—150. 5 Székely Lapok, 1901. szept. 15. 2—3. 6 Képviselőházi Napló, 1911. jan. 3. 317. 322