A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1988-1. (Szeged, 1989)
Néprajz - Nagy Vera: A szentesi takácsmesterség
a mindszenti takácsmesterséggel való összehasonlításban válik különösen szembeötlővé. Ott a község takácsainak csak egyfajta paraszti igények alapján kellett dolgozni, s így munkáik is egységes képet mutatnak. 49 Szentesen századunkban megfigyelhető, hogy elkülönültek a különféle termékeket előállító mesterek: a vászonneműeket szövő takácsok, a damasztkészítő műszövó'k, sőt az adatközlők megemlítik a század elején már idős Sáfrán Lajost, aki rongypokrócos és zsákos takács volt. A specializálódás a mesterek anyagi lehetőségétől is függött. Az egy-két szövőszékkel dolgozó kisműhelyben csak vászonneműt lehetett szőni, a damasztszövés nagy helyet, nagyobb és drágább felszerelést igényelt. Az írott források sajnos nem nyújtanak elegendő támpontot arra vonatkozóan, hogy ez a specializálódás mikor következett be. A kép sokszínűségéhez hozzátartozik az is, hogy nemcsak takácsok szőttek, hanem kisebb mértékben ugyan, de dolgoztak asszonyok is, otthon felállított szövőszéken. Mivel környékünkön alig van emléke a háziszövésnek — noha valamikor gyakorlat lehetett —, az erre vonatkozó adatok külön figyelmet érdemelnek. Az 1915-ben született Babos Józsefné Sárándi Lídia elmondása szerint édesanyja stafirungját nagyanyja szőtte otthon. Magyartési tanyájuk szobájában felállított szövőszék még a dédnagymamáe volt. A kendert maguk termesztették, a család nőtagjai áztatták, tilolták, gerebenezték, fonták meg guzsalyon és maguk szőtték fel. Édesanyja, Sárándi Jánosné Rácz Lídia 1879-ben született és 1905-ben ment férjhez. Stafirungját a századforduló körül készítették el. Ennek néhány darabját ma is őrzi a család. Technikájuk, díszítésük megegyezik a takácsmunkákéval, az asszonyok számára azok szolgáltak például. Hogy a takácsok tevékenysége mellett szőttek otthon az asszonyok Szentesen, azt a város történetírója, Sima László is megerősíti: „Az asszonyok foglalkozásai voltak: a főzés, sütés, mosás, takarítás, fonás, szövés és a szőtt vászonnak megfehérítése, ruhavarrás.. ." 50 Századunkban a következő takácsokról tesznek említést az adatközlők: a 40-es évekig szövő Béládi, Busa László (fia ma is folytatja a mesterséget), Csorba Jenő (aki Mindszentről költözött Szentesre és 1970-ig dolgozott), Huszka Ferenc (felesége özvegyi jogon vitte tovább műhelyét 1926-tól 1968-ig), Katona Lajos (1974-ig működött), Montalion Sándor (1956-halt meg), Péteri János (az egyetlen ma élő takács a század első felében induló nemzedékből, aki végig a mesterségben maradt), Tajnai János (kb. 1970-ig szőtt), és Vrana Lajos, illetve felesége (aki szintén özvegyi jogon dolgozott a felszabadulásig). Külön kell megemlíteni Ugrai Imrét, aki Péteri János mellett legfontosabb adatközlőm. Ő mint műszövő szerzett mesterlevelet a 40-es évek elején, de önálló műhelyt nem nyitott. A mesterség század eleji helyzetének felvázolását célszerű a Vrana-műhellyel kezdeni, mert az említett takácsok jelentős része ott ismerkedett meg a szövéssel. Ugrai Imre, Péteri János, Tajnai János inasként, Busa László segédként került ide. Ez volt a legnagyobb takácsműhely a városban a század első felében. Ugrai Imre 1921ben került ide mint inas, ekkor már Vrana Lajosné vezette. Ebben az évben még Ugrai Imre volt az egyetlen inas, rajta kívül egy öreg segéd dolgozott ott. Az inasok száma hamarosan hétre nőtt, a segédeké háromra. A létszám a húszas évek végére emelkedett nagyot. Amikor Péteri János 1935-ben odakerült, már húsz kéziszövőszéken szőttek. Ekkor a létszám a következőképpen alakult: 2 inast, 6 segédet, 15 betanított dolgozót, 6—8 élőmunkát (csévélést, orsózást) végző lányt alkalmaztak. A létszám e körül mozgott a harmincas évek közepétől a negyvenes évek elejéig. Ekkor a takács49 Nagy Vera 1986. 109—124. 50 Sima László 1914. 405. 186
