A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1988-1. (Szeged, 1989)

Néprajz - Nagy Vera: A szentesi takácsmesterség

termékek iránti kereslet csökkenésével csökkent a létszám is, majd 1945 után felszámolták a műhelyt. Noha az évek folyamán sok inas megfordult itt, viszonylag kevesen maradtak meg ebben a mesterségben. Ennek oka részben az, hogy a nagy létszám ellenére sem volt szakértő mester a műhelyben, aki foglalkozott volna az inasokkal. A legfontosabbakat a segédek megmutatták, de nem szívesen vergődtek az inassal, így csak az jutott előbbre a mesterségben, akit igazán érdekelt, aki megszerette. A másik ok az említett keresletcsökkenés volt. A városban ekkor már 3—4 takács ki tudta elégíteni az igényeket, több nem tudott megélni. A jobb megélhetés érdekében a Vrana-műhelyben is sokfélével próbálkoztak. Elsősorban hagyományos vászonneműek készültek itt, a több szövőszékkel működő műhelyekre jellemző munkamegosztásban. Az ún. keskenyárut asszonyok szőtték, a betanított dolgozók közül körülbelül tízen. Ezek a törülközők, szakajtóruhák, edénytörlők, rongyszőnyegek keskeny szövőszéken készültek. Férfiak, segédek a szőtték lepedőket, sütőabroszokat, derékaljakat. A legügyesebbek, akik kitanulták a jacquard-gépen való szövést, készítették a damasztárut : abroszokat, szalvétákat, törülközőket. Ezek maradtak mindvégig a műhely legfontosabb termékei, de próbálkoztak mechanikai gépekkel, selyemszövéssel, perzsa utánzatú szőnyegszövéssel is. Vrana Lajosné maga hordta áruit a helybeli piacra, vidéki vásárokra, kb. 100 km-es körzetben, de fölvitte Budapestre az ipari vásárokra is. Jó eladó volt, tudta dicsérni a portékáját, de szépek is voltak. A 30-as években az üzlet úgy fellendült, hogy boltot tudott nyitni a Kossuth utcában. Ettől kezdve a piacozás elmaradt. Értékesítés szempontjából maga a műhely is igen jó fekvésű : Felsőpárt városrészben, Dózsa György utca 83. szám alatt állott. Ebben a városrészben éltek a szentesi gazdák, akik általában tanyával rendelkeztek. Ők még igényelték a hagyományos vászonneműeket, de lányuk stafirungjába már a drágább damasztholmit is meg tudták venni. Méreteiben a Vrana-mühely után következett Montalion Sándor műhelye, amelyről igen keveset tudunk. Montalion Sándor 1873-ban született és 1956-ban halt meg, Olaszországból jött Magyarországra. Először vendéglőt nyitott, majd kitanulta a műszövő mesterséget. Főként finom damasztárut készített a város tehetősebb polgárai számára. A kis műhellyel rendelkező mesterek közül Péteri János volt az, aki termékeinek sokféleségével leghívebben őrizte a Vrana-műhely hagyományait. 1921-ben született, 1935-től 1939-ig volt inas Vranáéknál, ahol a damasztszövést is kitanulta. Segédként megfordult egy budapesti iparművészeti szövőüzemben és dolgozott egy kendergyár kézi damasztszövő részlegénél. 1950-ben lett önálló. Ekkor még jórészt hagyományos vászonneműeket készített, de ritkábban damasztot is. 1962-ben a csongrádi Háziipari Szövetkezet szövőrészlegének vezetését vette át az alapító Csorba Jenőtől. Itt egyéni elképzelései szerint tervezett népi motívumok felhasználásával mintákat, feladata volt a tervek kivitelezése, anyagbeszerzés, az itt dolgozó asszonyok irányítása. Az általa tervezett termékeket a NIT zsűrizte. 1964-ben népi iparművész címet kapott. 1983-ban ment nyugdíjba. A kis műhelyek takácsai csak vászonneműeket készítettek. Ilyen volt Busa László és Katona Lajos műhelye. Busa László 1915-ben született. Tanulóidejében megfordult a mindszenti Csorbáéknál, majd Vranáékhoz mint segéd került. Saját műhelyében az ötvenes évek elejéig szőtt kéziszövőszéken sütőabroszokat, törülközőket, szakajtóruhákat, derékaljakat, lepedőket. Elsősorban pamutból dolgozott. Az ötvenes évektől betegsége miatt már csak kisegítő munkát végzett. Beszerzett mechanikus szövőgépet is, amelyen hímzéshez való pamutanyagot szőttek. Halála (1984) óta fia egyedül dolgozik. Pamutvásznon kívül rongypokróc készül a műhelyben. 187