A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1988-1. (Szeged, 1989)

Néprajz - Juhász Antal: Vázas szerkezetű sárfalak Szeged vidékén

csömpölyegekre aprószalmát, töreket szórt. A csömpölyegeket úgy rakták egymásra, hogy kötésük legyen. Az ajtófélfát és az ablakkeretet falrakás közben tették a helyére. Vékonyabb oszlopokra, csömpölyegből közfalak is készültek, de a 19. század végén már eló'fordult, hogy a közfalat vályogból rakták. Száradás után a falat polyvás sárral kívül-belül, két-három rétegben tapasztották. Házbontások közben láttam, hogy a csömpölyegfalra kívül három rétegben 5 cm vastag tapasztás is került, míg belül csak egy tapasztást „húztak rá". Lemállott tapasztás alatt figyeltem meg, hogy az oszloposház sarkaiba kívülről, függőlegesen néhány ujjnyi vastag nádkötegeket helyeztek, valószínűleg azért, hogy a tapasztás jobban tapadjon. A tapasztassál együtt a fal szélessége 40—50 cm között volt.

21 Tápén több oszloposház átvészelte az 1879. évi árvízkatasztrófát és közülük négy 1970-ben is megvolt (!). Mind a négy lakóház magas fekvésű helyen épült. A nagy árvíz után sok család építette oszlopokra új lakóházát. Ilia Antal tápéi lakos 1890-ben beltelkén, lakóháza folytatásaként 4 öl hosszú, 3 öl széles istállót szándékozott építeni „czölöpökre, sárfalra, gyékény tetőre". A dorozsmai főszolgabíró az építési engedélyt azzal a kikötéssel adta meg, hogy a gyékénytető helyett zsindelyvagy cseréptető készüljön.

27 A századforduló óta új oszloposház már nem épült, de a határban istállót, a falusi ház mellé fészert, kiskamrát, ólat az 1920—40-es években is építettek ezzel a faltechnikával. Az oszlopos vázú sárfal építése természetszerűen nem kizárólag tápéi specialitás. Tombácz János szegedi lakos 30 holdas baktói bérletén 1897-ben 20 m hosszú, szobakonyha-kamra-istálló beosztású házat épített, „oszlopokra gömöjesárral".

23 Baktó a várostól északra Tápéval határos, jó termőtalajú határrész, melyet a város a 19. század közepétől bérbeadással hasznosított. Mivel mély fekvésű terület, valószínű, hogy a szegedi bérlő a Tisza áradásától vagy a belvizektől tartva választotta a folyó menti táj bevált építési technikáját. A hódmezővásárhelyi parasztházakról a város monográfusa századunk elején így írt: „... a lakóházak általában szűk és alacsony szabásúak voltak, véggel az utcára, csömpölyegből vagy vert földből rakva, sarkain és a szelemengerenda irányában földbe ásott tölgyfa oszlopokkal.

24 Ez a jellemzés lényegében a leírt oszloposház sajátságait rögzíti, azzal az eltéréssel, hogy a fal vagy csömpölyegből, vagy döngölt földből készült. Föltűnt, hogy az elbontott tápéi oszloposházakban vesszőfonásnak nem találtuk nyomát és csak két idős helyi adatközlőnk emlékezett a falat erősítő fonadékra. Széli Ferenc (sz. 1892. Tápai-rét) ezt mondta: „Az ágasokat befonják rőzsével vagy náddal" — amivel nem csupán a vessző, hanem a nád alkalmazására is utalt. Másik adatszolgáltatónk (Nagy Pál, sz. 1890) úgy emlékezett, hogy kisebb melléképületek falvázának készítettek az oszlopok közé vesszőfonást, de házfalba nem. A visszaemlékezéseknek és a házbontásoknak ez a tanulsága különösen azért érdemel figyelmet, mivel Tömörkény a századvégen Tápéról cölöpökre font vesszővázas építotechríikát írt le. A Szeged környéki oszloposház és sövényfalú ház szerkezetének megkülönböztetéséhez két fontos támpontunk van : 21 Vö.: Juhász Antal 1971. 444—-446. Az ott közölt leírást több házbontás megfigyelésével egészítettem ki. 22 A hivatkozott építési engedély Tápén, magántulajdonban van. 23 Csongrád Megyei Levéltár (CsML), Szeged v. tan. ir. Külterületi tervek 1894—1899. 4. doboz. 24 Szeremlei Samu: Hód-Mező-Vásárhely története. 4, Hódmezővásárhely, 1911. 153. 121