A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1987-1. (Szeged, 1988)

Embertan - Farkas Gyula: A magyar antropológia története kezdettől 1945-ig

Meglehetősen magas volt a hallgatók létszáma is, hiszen az 1913/14-es tanévtől az 1919/20-as tanévvel bezárólag összesen 1998-an hallgatták az antropológiai eloadásokat (13). A LENHOSSÉK által vezetett tanszéken készült négy egyetemi doktori értekezés és három volt hallgató (2) magántanári képesítést kapott. A doktorandusok elsősorban osteológiai témákat választottak és abból készítették el munkájukat: RIEDL GUSZTÁV 1913-ban (RIEDL 1913), NÁNÁSY LÁSZLÓ 1914ben (NÁNÁSY 1914), GSTETTNER KATALIN és KUBÁSS MARIANN 1915-ben (GSTETTNER 1915, KUBÁSS 1915). BARTUCZ 1914-ben az emberméréstanból lett magántanár. HILLEBRAND 1915-ben „A kőkori emberről különös tekintettel a diluvium emberére", KADIC OTTÓKÁR pedig 1917-ben „Karsztgeológia és a gerincesek Őslénytana" címmel készített munkája alapján kapta meg ugyanezt a címet (13). Erre az időszakra tehát „fellendülés, a hallgatók számának gyarapodása, jó előadások, gyakorlatok, kapcsolat az orvostanhallgatókkal, bizonytalanság a jövő iránt, a tanszék elkapesolási terve" jellemző, mint ahogyan azt BARTUCZ feljegyezte (13). Ebben a periódusban is hallgattak antropológiai előadásokat olyan hallgatók, akikből később kiemelkedő tudósok lettek, mint például JENDRASSIK LORÁND, ÁBRAHÁM AMBRUS, KANYÓ BÉLA, GREGUSS PÁL, HATTYASSY DEZSŐ, MÖDLINGER GUSZTÁV. De voltak olyanok is, akik részben már korábban is elkötelezték magukat az antropológia mellett, mint NÁNÁSY LÁSZLÓ, GSTETTNER KATALIN, KUBÁSS MARIANN s az 1919/20-as tanévben hallgatta az antropológiai előadásokat MALÁN MIHÁLY is, a későbbi antropológus professzor (59). A kutatás kiterjedt a történeti embertani leletekre éppúgy, mint az élő lakosságra. Ha áttekintjük a magyar antropológia bibliográfiáját (ALLODIATORIS 1958, FARKAS 1966), azonnal szembetűnik, hogy a legtöbb publikáció egy akkor fiatal antropológustól származik, aki már ekkor kezdte munkáival is jelezni, hogy nem soká kell várni TÖRÖK AURÉL igazi utódjára. Ez a fiatal antropológus BARTUCZ LAJOS volt, aki Szegváron született 1885április 1 -én, a budapesti egyetemen szerzett természetrajz-földrajz szakos tanári ökle" velet 1908-ban. Már elsőéves egyetemista korában érdeklődést mutatott az antropológia iránt s TÖRÖK mellett 1904-ben megbízott tanársegéd lett (FARKAS 1985)TÖRÖK halála után — mint láttuk — végig LENHOSSÉK mellett dolgozott az enr bertani tanszéken. Amikor felmerült annak a gondolata, hogy az Országos Régészet

1 és Embertani Társulat nevéből törlik az „embertani" szót, 1915-ben megjelent mun" kajában — TÖRÖK-höz hasonlóan —- ő is jelzi, hogy csak az embertan, a régészet és néprajz képes felderíteni együttesen őstörténetünk egyes szakaszait. Már harmadéves egyetemista korában létrehozta az egyetemi hallgatók Természetrajzi Szövetségében az Embertani Szakosztályt. 1914-ben ugyanezt alakította meg az Országos Régészeti és Embertani Társaságon belül, majd 1919-ben a Magyar Gyermektanulmányi Társaság keretében kezdte meg hasonló szervezését (FARKAS 1985). Tudományos érdeklődése széleskörű volt s 1908-ban megjelent doktori értekezését (BARTUCZ 1908) követően 1920-ig 45 közleménye jelent meg. Ezekben vagy a feltárt leletekről, vagy az élő magyarság és a gyermekek tanulmányozásáról, vagy az ősember problémájáról írt, átfogva csaknem az egész antropológia területét (FARKAS 1966). 1918-ban a Magyar Tanácsköztársaság Közoktatásügyi Népbiztosa a budapesti egyetemen annak a kari bizottságnak a tagjává nevezi ki, melynek többek között FEJÉR LIPÓT, HEVESI GYÖRGY, VADÁSZ ELEMÉR is tagjai voltak. Előadá103