A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1987-1. (Szeged, 1988)

Irodalomtörténet - Lengyel András: Egy későliberális ideológiakritikus. Vázlat Gáspár Zoltánról

vést még mindig ősi és gyermetegen végletes képzetek irányítják." Úgy látta ugyanis, hogy az események „ésszerűtlenül" alakultak, s elemzései nem is nagyon leplezett célja éppen ezeknek az ésszerűtlenségeknek a leleplezése, ésszerűtlenségük földfedése volt. Minden eseményleírása, minden politikus-jellemzése erre irányult. Különösen két dolgot szeretett volna, szemmel láthatóan, nyilvánvalóvá tenni. Az egyik a fasizmus értelmetlensége, s a fasizmus elleni föllépés szükségessége. Erre jó példa az osztrák események elemzése, az a rész, amelyet — Rendi állam rendet csinál címmel — a Szép Szóban külön is közzétett. Könyvének e fasisztaellenes vonulata voltaképpen publicisztikájának történeti illusztrálása; publicisztikája és könyve közt e vonatkozásban teljes az összhang. A másik fontos tendencia a háborúellenesség. A könyv egésze is, egyes részletei is a háború ellen érvelnek. „Minden küzdó' csoport, minden háborús kalandra induló uralmi rendszer és minden harcba indított nép — írta — lelke mélyén abban hisz, hogy lehetséges a dolgoknak oly rendje, amelyben az egyik fél magához ragad minden győzelmet, a másik pedig testestőllelkestől a győztes rabja lesz, s az idők végezetéig nem lesz más dolga, minthogy urainak szolgálatára legyen. A katonai győzelmet, amely valóban lehet teljes és megsemmisítő, összetévesztik a politikai uralom lehetőségeivel, amelyek csekélyek és korlátozottak. Nem gondolják meg, hogy a fegyveres győzelem pillanatnyi állapot, amelyet valósággal elért vagy álmodott még ádázabb formájában csak további fegyveres küzdelemmel lehetne biztosítani. De végre is a háború nem tarthat örök időkig, a háborúnak éppen a katonai észjárás szerint az az értelme, hogy a győzelemmel befejeződjék. S ekkor megint nem ötlik fel az elmékben, hogy a békés uralmi viszonyok rendje, szemben a fegyveres alávetéssel, hosszú és ide-oda hullámzó folyamatokban alakul ki, azaz dehogyis alakul ki, csak éppen alakul, olykor a természeti katasztrófák változékonyságában, olykor meg a láthatatlan fokozatokban érlelődő változás tűnő művében."

124 E két tendencia jelenléte könyvének nagy erénye, Gáspár eléggé nem becsülhető érdeme. A veszélyeztetettség-érzés, amelyet megszólaltatott, s a veszély, amelyre figyelmeztetett, tragikusan nagy veszély volt. Nagyságukat a későbbi események visszamenőleg is igazolták. Gáspárnak, a figyelmeztetőnek ez holtában is erkölcsi elégtétele lehet, ha ez az elégtétel szükségképpen tragikus elégtétel is. Mindez azonban nem feledtetheti, hogy nem tudott egy „zűrzavaros" világ pszichológia alatti, pszichológiát is meghatározó determinánsaiig eljutni, s így nem tudott túljutni a korszak liberális demokratizmuseszményén. Azon a demokratizmuseszményen, amely egész könyvén végighúzódik, s amely — ahogy Lukács György írta róla egykorú kritikájában — implicite bár, sőt öntudatlanul, szándékai ellenére, „kizárja a tömegek minden harcát a demokrácia kitágításáért, vagy akár komoly védelméért. Ez az »eszme« [ugyanis] egy olyan »rendezett« társadalmat jelent, amelyben a polgári demokrácia összes követelményei működésben vannak (hogyan jöttek létre? — ne kérdezze senki), amelyben minden osztály és minden párt békésen és lojálisán respektálja a demokrácia összes »játékszabályait«."

125 Márpedig, tudjuk, ilyen demokrácia nem volt nálunk, s egy könyv kritikája nyomán nem is születhetett, nem is született meg. 124 Gáspár Zoltán : Húsz év története. 125 Lukács György, 1940. Idézi Kenyeres Zoltán, 1966. 131. 457