A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1986-1. (Szeged, 1986)

Irodalomtörténet - Lengyel András: Dézsi Lajos, Kner Imre és a Magyar Bibliofil Szemle

Mint előbb jeleztem már, egy igen nagy munkát kell minél gyorsabban befejeznem, amelyhez minden betűkészletemre van szükségem, és éppen ennek a különlenyomatnak a betűje van még lefoglalva, s erre lenne szükségem, hogy a szóban forgó munkából két teljes kötetet ki tudjak szedni és megszállott területre korrektúrát küldeni róla. Ilyenformán a lap korrektúrájánál elveszített 10—12 nap, valamint a most elveszített néhány nap nekem rendkívül nagy kárt okozott, s feltétlenül kérnem kell a kefelevonat haladéktalan visszaküldetést. — Ha a kefelevonatot nem kapnám addig vissza, akkor a hét végén okvetlenül ki fogom nyomatni a füzetet, tekintet nélkül az esetleges sajtóhibákra, amelyekért nem vállalhatom a felelősséget, mert a további késedelem kárát nem vállalhatom magamra. Maradtam okvetlen intézkedést kérve Méltóságodnak alázatos szolgája Kner Imre Nem tudjuk, mi lett ennek az ultimátumnak az eredménye ; visszaküldte-e Dézsi időben a levonatot, vagy Kner kénytelen volt beváltani fenyegetését s szerzői imprimatúra nélkül nyomtatta ki A száz legjobb könyv első ívnyi szövegét. A szakítás azonban ezzel — akár így, akár úgy történt — bekövetkezett. Kner ugyanis alighanem elpanaszolta sérelmét, ill. kárát Lantosaknak is, Lantos pedig — elsősorban számító üzletember lévén — nem kívánt belebonyolódni egy esetleges kártérítésbe (stb.) s a „legegyszerűbb" megoldást választotta : „lecserélte" a késlekedő Dézsit egy szürkébb, szakmailag kisebb súlyú, de könnyebben kezelhető (vagy legalábbis annak tetsző) kutatóval, Sikabonyi Antallal. Dézsi rövid életű szerkesztősködésének ezzel váratlanul vége is szakadt, útja elvált Lantostól s a Magyar Bibliofil Szemlétől. 5. Sajnos, a menesztés időpontja és módja e pillanatban nem tisztázható. Annyi bizonyos, az új szerkesztő: Sikabonyi Antal (1886—1948) „nemzeti múzeumi könyvtárnok"

17 október 27-én már levélben mentegette magát Dézsi előtt. Ekkor már egy ideje ő lehetett a szerkesztő, mert azt írja : „már én is érzem : mily nehéz terhet s gondot vettem a szerkesztéssel magamra". Sikabonyi egyébként, aki saját bevallása szerint nem tudta, elődje „miért s hogyan" vált meg a szerkesztéstől, saját fölkéretését így írta le : „Lantos Adolf felkereste volt igazgatómat, dr. Lukinich Imre Őméltóságát és főigazgatómat dr. Hóman Bálint Őméltóságát, azzal, hogy ajánljanak valakit, aki a Magyar Bibliofil Szemle szerkesztését átvenné. így kezdődtek meg azok a tárgyalások, amelyek eredményeképpen szerződést kötöttem a Lantos céggel a Magyar Bibliofil Szemle szerkesztésére vonatkozólag." Sajnos, e visszapillantásból éppen a lényeg hiányzik, a szakítás története. De az a tény, hogy Sikabonyi udvarias (sőt alázatos hangú) levelére Dézsi egyszerűen nem válaszolt, azt mutatja, sértett ember volt, mint a leváltott szerkesztők általában. Ezt, illetőleg Dézsi és Lantos ellentétét bizonyítja Sikabonyi november 15-i újabb (s valószínűleg újra válasz nélkül hagyott) levele is. Ez ugyanis, szinte elejétől végéig, mentegetőzés, Lantoséktól való elhatárolódás : „Nagyon sajnálom, hogy levelemre nem tisztelt meg válaszával. Sajnálom, mert ebből azt kell következtetnem, hogy Méltóságos Uram neheztel rám. Nagyon megköszönném, ha méltóztatnék megengedni, hogy felkeressem Budapesten. Kérem Méltóságos Uramat, szíveskednék megjelölni napot, órát, amikor legkevésbé lennék alkalmatlan. Kívánnám élőszóval is feltárni a helyzetet Méltóságos Uram előtt úgy, amint röviden előző levelemben tettem. Megnyugvásom lenne, ha Méltóságos Uram teljesen tisztán látná szerepemet az egész ügyben. S mert úgy látom, hogy neheztel rám Méltóságos Uram, most már azt is kívánnám megmondani, hogy én Lantos 17 Kenyeres Ágnes (főszerk.), 1969. 625. 356