A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-2. A népvándorláskor fiatal kutatóinak szentesi találkozóján elhangzott előadások. (Szeged, 1991)

Kulcsár Valéria: A szarmata temetkezési rítus néhány jellemzője. A halmos temetők

hogy a szarmaták leletanyagában idegen a pajzsdudor. Az itt felsorolt leletegyüttesekben germán vagy római típusú pajzsdudorokkal találkozunk. így fel kell tételeznünk, hogy vagy ajándékként kerültek a pajzsok gazdáihoz, vagy a temetkezések germánok voltak. Olyan fegyvertípusról van tehát szó, amelyet csak megkülönböztetett társadalmi helyzetű személyek használtak (?), vagy inkább viselték rangjelzőként. Feltűnő, hogy a szóbanforgó lelőhelyek a szarmata szállásterület peremén fekszenek, mintegy körülölelve annak északi és keleti határát. 2. Lószerszámos temetkezések: Galgahévíz (?), Geszteréd, Vizesd-puszta. A lelőhelyek kis számából látható, hogy még ritkább tárgytípusról van szó, mint a pajzsok esetében. S míg az előbbieknél idegen hatásra vagy ajándékra kell gondolnunk, a lószerszámot a gazdag szarmata sírok tipikus kellékeként tartják számon az eredeti (keleti) szállásterület temetkezéseiben. Az alföldi lószerszámos halmos sírokkal korban megegyező - 2-3. századi - déloroszországi temetkezésekből ismert a szokás analógiája. Ebből a periódusból 6 olyan sírt tártak föl, amelyben lószerszámot találtak a halott mellett (vagy kenotáfiumban). A 6 egymással sokban rokon temetkezés területi szóródása rendkívül nagy: 2 sír a Dél-Uraiban került elő, 2 a Volga vidéken, 2 az Alsó-Donnál.

55 Mindegyik halottnak torzítva volt a koponyája, a mellékletek között minden esetben szerepelt a kard (általában féldrágakőből készült markolatgombbal, mint Vizesd-pusztán), több hosszú kés, tőr, ostor. A lószerszám tartozékai ezüstből készültek és az eseteknek egy jelentős részében egyedi darabokat tartalmaztak.

56 A lószerszám egyedisége, ami egyébként a vizesd-pusztai leletről is elmondható, különösen figyelemre méltó abban a nomád világban, ahol egy-egy műhely árasztott el termékeivel meglehetősen kiterjedt régiókat és népcsoportokat, és a forma és mintakincs igen szabott volt. A mindenkori sztyeppéi divat és díszítés-kánon viszonylag szűk formavariációs kereteket biztosított. Gondoljunk akár az uniformizált szarmata ékszerkészletre, akár például a későavar végtelenül ismétlődő griffes jelenetekre, vagy a honfoglaló magyarok növénydíszes ötvöstárgyaira. Egyedi darabok készíttetését csak a társadalmi hierarchia legfelső szintjein álló emberek engedhették meg maguknak. A. Sz. Szkripkin, az említett lószerszámos sírok egyikének publikálója úgy véli, hogy a szóban forgó temetkezések halottai egy új szarmata törzsi képződmény katonai arisztokráciájának tagjai közé tartoztak. Történetileg az alán előkelő réteggel köthetők össze, amely a 2-3. században az Azovi-tengertől és a Dontól keletre hódított.

57 Összefoglalva az eddigieket a következő mondható el. A kevés halomból álló kurgános temetők nagy része a 3. századra tehető. Az itt eltemetettek a társadalmi ranglétra felső fokait birtokolták, erre mutat a rítus és a mellékletek különlegessége. Tekintetbe véve földrajzi elhelyezkedésüket, amely a korabeli szarmata szállásterület kontúrjait követi, feltételezhető, hogy valamilyen összefüggésben voltak a határvédelemmel. 55 Szkripkin, A. Sz. 1989.177. 56 Szkripkin, A. Sz. 1989.176-177. 57 Szkripkin, A. Sz. 1989.181. 24