A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-2. A népvándorláskor fiatal kutatóinak szentesi találkozóján elhangzott előadások. (Szeged, 1991)
Kulcsár Valéria: A szarmata temetkezési rítus néhány jellemzője. A halmos temetők
ható az Alföld korabeli lakosságának életmód és szokásváltozásaival. Ha elfogadjuk, hogy a „jelöletlen" sírokba a már letelepedett, nomád hagyományaikat elvesztő törzsek temették halottaikat, akkor ebből az következik, hogy a kurgánok a mindenkori friss jövevények, új néphullámok emlékei közé tartoznak. Ezen belül is valószínűleg az arisztokrácia engedhette meg magának, hogy a megváltozott körülmények között (új földrajzi környezet, közvetlen szomszédság a Római Birodalommal és más barbár törzsekkel, viszonylagos elszakadás - elszigetelődés - a törzsi rokonoktól) is megtartsa a munkaigényes és drága hagyománytiszteletet, a konzervativizmust a rítusban. A fenti logikai gondolatsor konkrét régészeti anyagra és jelenségekre való kivetítése differenciálásra int. Természetesen nem utalható a friss jövevények körébe a porosháti vagy a madarasi temető népe. Mindkét lelőhelyen nagy létszámú és hosszú ideig használt sírmezőkkel van dolgunk, ami önmagában erősen megkérdőjelezi az „új néphullámhoz" tartozást. A pannóniai provinciális formák általános jelenléte a mellékletek között (fibulák, edények, érmek stb.) vitathatatlan. A madarasi temető leletanyaga - több-kevesebb sajátosságától eltekintve - szokványos későszarmata összképet nyújt. Amellett Madarason - az egyetlen teljességgel feltárt halmos temetőben szokatlan módon nemcsak kurgánok voltak, de Jelöletlen" sírok is a „jelöltek" között. Az Alföldön ez egyedülálló jelenség (vagy legalábbis egyelőre csak itt figyelték meg), s a Szovjetunióban feltárt kurgántemetők esetében is rendkívül ritkán fordul elő. (Ilyen például a Don-vidéki Csertovickoje, ahol az aknasírok általában néhány méterre találhatóak északra a legközelebbi halomtól. 54 ) Feltehetőleg a madarasi temető nem lehet egyedülálló ilyen szempontból, de ez további kutatás hiányában egyelőre nem eldönthető. A porosháti és a madarasi halmok nagy számát (230 - ha egy temetőnek tekintjük a 11 halomcsoportot -, illetve 72 + jelöletlen sírok) tekintve per analogiam velük együtt kezelhetjük a vajszkai (100 halom) temetőt. Ez utóbbiról igen kevés információval rendelkezünk, de valószínűleg hasonló a madarasihoz. Természetesen a földépítmények számbeli összehasonlítása meglehetősen ingatag alapra épül, hiszen a kisebb halmok gyorsabb eltűnése vagy az egyes kurgánok fokozottabb szántása, elhordása jelentős mértékben megváltoztatja egy-egy temető képét. A nagy számok törvénye azonban nyilván ebben az esetben is érvényesül, s ha nem is állapíthatjuk meg egy halomcsoport eredeti létszámát, legtöbbször legalább annyit el lehet mondani: sok vagy kevés temetkezésből állt-e a temető. Természetesen csak viszonylagos megítélésről lehet szó. így a relatíve kisszámú halommal rendelkező temetőkhöz sorolhatók a következők: Galgahévíz (2?), Geszteréd (9), Jászalsószentgyörgy (4), Újfehértó-Micskepuszta (1), Óbesenyő (1), Herpály(9?), Vaskút (12), Vizesd-puszta (4), Tápiószele (14), Pusztaistvánháza (1), Hortobágy-Szásztelek (1). Ha áttekintjük a „kevés halmos" értékelhető (vagyis leletanyaggal rendelkező) temetők leletanyagát, akkor azt találjuk, hogy két lelettípus megléte rokonítja a halmos sírokat, s ugyanakkor megkülönbözteti őket a közönséges „jelöletlen" sírok túlnyomó többségétől: 1. Pajzsos temetkezések: Galgahévíz, Geszteréd, Herpály, Jászalsószentgyörgy, Óbesenyő, Vizesd-puszta. A szakirodalomban közhelyszámba megy az a megállapítás, Medvegyev, A. P. 1981. 253. 23