A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1. (Szeged, 1986)

Művészettörténet - Sz. Kürti Katalin: Vadász Endre szegedi kapcsolatai

12. Nagybánya környéki táj, Mezey exlibrise (rézkarc) kirámoló, ponyvát feszítő cirkuszosokat, s az Őket figyelő', bámuló embereket. Festményein elsősorban a közönség és sátor színes tömege fogta meg, grafikáin sokkal összetettebb élményvilágot közvetített. A színes külső mögött észrevette és észrevétette a sivárságot, a szegénységet. Az álarc, a függöny mögé kandikált, s elszomorodott, elszomorított. A lakókocsi ajtaján kinézó' artistanő, vagy a levetett álarcot tartó bohóc alakjával a társadalom perifériáján élők kiszolgáltatottságát, védtelenségét hangsúlyozta, a pár perces varázslat, a szereplés után beálló hétköznapi élet sivárságát érzékeltette. Hasonlót fejeztek ki művei, mint Gulyás Pál „Cirkusz-művészet" című verse: „Itt egy-két mágikus nagyítás, Egy két bűvöskorong-hajítás. Bár lettem volna fák moha, s ne tettem volna ezt soha! Minek ez a cirkusz művészet, minek születni itt bűvésznek? Ha vége van a mutatványnak, a versek gyorsan messze szállnak, őszi szél fú a fák között, s csak a csörgősapka csörög." A melankólia mégis e karcoknál vegyül legtöbb fanyar humorral, groteszk hajlammal. A nézők úgy bámulják az erőművészt, a mutatványost, mintha az valóban a „világot jelentő deszkán" állna, a „szabad" (csak vászonnal körülkerített, nyitott) 340