Juhász Antal: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1982/83-2. A szegedi táj tanyái. (Szeged, 1989)

föl annyit, amennyire szüksége volt. A tanács a szabályozó szerepét töltötte be, ügyelt arra, hogy tudta nélkül földet senki ne birtokoljon és később a telekeladásból jogtalan hasznot senki ne szerezzen. Szeged határában a kaszálók egyéni földtulajnával sok alföldi mezővároshoz képest igen korán megteremtődött a szálláskialakulás egyik fontos feltétele. Más kérdés, hogy ezeket a földeket hogyan használták és mióta hasznosították kaszálóul. Az 1728. évi vagyonösszeírás és több idézett telekadományozás adatai bizonyítják, hogy az 1778. évi térképen körülhatárolt kaszálóövezet már az 1720-as években létezett vagy legalább kialakulóban volt. Igaz, a jegyzőkönyv néhány esetben arra utal, hogy a kérdéses telek vagy szállás pusztán volt (pl. ,,a minemű Teleket Zákány nevű Pusztában ... bírt volna" (kiemelés J. A.), de egyes pusztákon — Zákányon, Mórán, Csengelén — már 1570-ben teleltető', szénáztató szállások voltak, s e szállások környékét elsősorban kaszálták, sőt szántogatták is, s csak amellett legeltették. A prédium vagy puszta elnevezést a 17—18. századi források a török alatt elnéptelenedett faluk területére, tehát egykor művelt földek megjelölésére is használják. Ilyen volt pl. a Szeged-alsóvárosi kaszálóövezetben fekvő Csórva, ahol a Kaltschmidt-térkép templomhelyet („Loc. Eccles") is jelöl. A másfélszáz 16. századi szegedi szállásból arra következtethetünk, hogy a határnak azon részeit, ahol a szállások feküdtek, nem baromlegeltetésre használták, hanem szénatermő helyül tartották fenn. A több mint húszezernyi szarvasmarhát és hasonló számú juhot ugyanis már nem, vagy nem kizárólag rideg módon tenyésztették, hanem késő ősszel telelőre vitték — hiszen éppen ezért volt szükség a „szállás"-okra. Móra és Móka puszta 1570. évi említéséből tudjuk, más esetekben sejthetjük, illetve következtetjük, hogy a 16—17. századi szénázó szálláshelyek ugyanazon a területen voltak, ahol a 18. századi kaszáló telkek, illetve szállásföldek. Móra és Móka dűlő ugyanis Ballá térképén az alsóvárosi kaszálóövezet egy-egy részének megnevezése. Mindebből az a következtetés adódik, hogy az 1778. évi határtérképen jelölt kaszálókat már régtől fogva nem legelőül, hanem szénatermő rétnek hasznosították. Ezért is lehetett szükségük a szegedi polgároknak arra, hogy e földekkel határos pusztákon (Kereset, Kis Ülés, Ötömös) kívül hosszú időn át a kun puszták legeltetésére is igényt tartsanak. A kaszálók használatáról igen fontos tájékoztatást nyújt a már idézett 1728-as vagyonösszeírás : ,,Ezen a helyen semmiféle Avarnak mondott téli legelő nem találtatik, ugyanis a tél elközeledvén a barmokat (jószágokat) szalmán és szénán tartják (teleltetik) a kertekben, amelyeket a szántóföldek és a kaszálók mellett bírnak..."™ Az avar szó eredeti jelentése Szabadfalvi József szerint „nyáron magasra felnőtt, ősszel a lábán megszáradt fű", illetve olyan legelő, ahol ez a száraz, hóból is kilátszó fű biztosított takarmányt.

64 A szegedi puszták homokos talajúak voltak, nagy kiterjedésű buckákkal, homoksiványokkal, ez teszi érthetővé, hogy nem termett rajtuk téli legeltetésre alkalmas avar. Ezért válhatott általánossá a jószágoknak szalmán és szénán történő teleltetése, amely forrásunk szerint a kertekben (in hortis)) történt. A kert megnevezés egyébként Ballá Antal térképén (5. kép) a ,,Felső Városi Szállás Kertek" és a ,,Gajgonya Kert" jelölésben bukkan ismét elő hasonló jelentésben. Véleményünk szerint itt a 16—17. századi kecskeméti, nagykőrösi források kert, mezei kert kifejezésének szinonimájával találkozunk. A szó előfordulása tartalmi egyezésre — ismét a kecskeméti, körösi mezei kertek és a szegedi kaszálókon létesült szálláskertek közötti egyezésekre, illetve hasonlóságra enged következtetni. 63 Eredeti szövege: „Pascuum hycmale Avar dictum, his loci reperitur prorsus nullum, etenim adveniente hyeme Pecora Stramine et Foeno in hortis, juxta agros, vel Foenilia habitis, soient servare et intertenere..." CsML, Ö 10. 64 SZABADFALVI JÓZSEF: Avar. In.: Magyar Néprajzi Lexikon. Bp. 1977. 171. 26