Juhász Antal: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1982/83-2. A szegedi táj tanyái. (Szeged, 1989)

A Tisza folyó és Pusztaszer között fekvő Anyást 1730-ban Andrássi alispán birtokolta. Bél Mátyás gazdag kaszálóját és rengeteg nádasát emeli ki. Utóbbiakból „a birtokos télvíz idején tűzzel szokta kiuzni a sok rókát, farkast, néha szarvast és dámvadat" A földesúrnak volt háza és majorsága is. Újdonság, amit BÉL MÁTYÁS a szegedi földön fekvó' Reszkétől följegyzett: „...földje kövér és a polgároknak tágas majorságuk van. Sok szegedinek nemcsak ideiglenes, hanem állandó jellegű háza is van benne, úgyhogy falunak vélné az ember." Figyelmet érdemel, hogy Bél tágas majorságokat látott Részkén (később Röszke) és az ideiglenes épületeken kívül olyan állandó jellegű házakat, amelyek alapján falunak vélte. Szembetűnő' viszont, hogy nem említi a Röszkére származott szerb határó'röket, annál is inkább, mivel a vármegyeleírás más helyén szól a „török idó'kben idesodródott" fegyverforgató, kiváltságokat élvezó' „rácok"-ról, akik „a földeken, szőlőkben szorgoskodnak és nem hanyagolják el az állattenyésztést sem."

18 Ismert, hogy a 18. század elején Szegedről kiszorult granicsárok telepedtek le itt, és közülük sokan azután is ittmaradtak, hogy Röszke végérvényesen a Város birtokába került (1731).

19 A BÉL MÁTYÁS által leírt Reszket faluszerű, soros beépítésű településnek foghatjuk föl, amelyet valószínűleg azért nem sorolt a faluk közé, mert „a város földjén" létesült, tehát nem volt önálló igazgatási egység. Szeged városához tartozott Kis-Telek puszta — ahol nyilvános postaállomás volt, Zakany puszta a dorozsmai határszélen, valamint Csórva, Kereset és Ötemes (Öttömös). Utóbbiakról Bél M. följegyzi: „földje szikes, homokos és legeltetésre alkalmasabb, mint gabonatermesztésre." A kincstár birtoka volt Dócz, Serked és Sövényháza puszta. Dócz „egykor a nevét adó családnak volt szülőhelye, — írja Bél — most néptelen, csupa mocsár és a nevét viselő tavak között áll." Serked „földje szárazabb és termékenyebb. Sövényháza a Dóci-tó szélén terül el, fövenyes és meddő talaja legeltetésre alkalmasabb, mint földművelésre." A BÉL MÁTYÁS által leírt 12 puszta közül 6-nak a helyén a középkorban falu virágzott (Anyás, Dócz, Reszke, Serked, Sövényháza, Szer), 5 pedig a 11—14. században templomos hely is volt (Csórva, Kereset, Ötömös, Röszke, Szer). A legrészletezőbb leírást a Jászkun kerülethez tartozó Dorozsmáról kapjuk: „Népes, katolikus vallású falu, magyar és szláv (?) település..." Szántóföldje fekete, termékeny és főleg kétszerest terem. Ha kétszer szántanak, l-l köböl vetőmag tízannyit ad vissza, ha jó az időjárás. Mivel nincs elegendő földjük, zálogba veszik Üllés és Átokháza kun pusztákat. Temploma 1728-ban épült. Van a falunak beszálló vendéglője, sörfőzdéje, mészárszéke és szárazmalma.

20 Úgy látszik, hogy az új telepesközség alig több, mint egy évtized alatt Szeged környéke legjelentősebb falujává nőtte ki magát, amiben lényeges szerepet játszhatott földesúri függéstől mentes, szabadalmas helyzete, mely vonzóvá tette a vállalkozó kedvű telepesek számára. BÉL MÁTYÁS módszeresen jelölte a megnevezett területek művelésre vagy legeltetésre való alkalmasságát, illetve alkalmatlan voltát. E megjegyzéseire a szálláskialakulásnál még visszatérünk. Mivel a települések közjogi helyzete, igazgatása bizonyos mértékig meghatározta a zárt településmag jellegét, különösképpen a határ használatát és a határbeli szállások kialakulását, ezért a táj települését a továbbiakban közigazgatási egységek, illetve birtoktestek szerint ismertetjük. A megtelepedés, a településformák egyező sajátságaira és változataira az öszegezésben térünk ki. BÉL MÁTYÁS 1984. 53. BÁLINT SÁNDOR, 1976. 212. ILLYÉS BÁLINT—SZŐTS RUDOLF 1975. 32—33. 15